Totth Benedek
A tétel
Arra már nem emlékszem, hogyan került a kezembe, de a kamaszkorom egyik legfontosabb olvasmányélménye William Golding A Legyek Ura című regénye volt. Először magyarul olvastam, Déry Tibor fordításában, de annyira tetszett, hogy vettem egy angol nyelvű példányt, neki is álltam, de persze csúnya kudarc lett a vége. Golding indaként tekergő, sűrű mondatait nem könnyű megfejteni, megfelelő szókincs híján pedig háromszor annyi időbe telik, mire az ember kiszótáraz egy mondatot, mint amennyi idő alatt elolvassa. De nem adtam fel, és végül a magyar szöveget párhuzamosan olvasva végigverekedtem magamat a regényen.
A hipnotikus hatású szöveg behúz a történetbe, és visszarepít abba az ősi, történelem előtti állapotba, amelybe a történet szereplői kerülnek. A helyszín, a trópusi sziget, a természet az érzékletes leírások által a történet fontos szereplőjévé válik. Az első pillanattól fogva érezzük, hogy az óramű pontossággal összerakott, logikusan felépített cselekmény tragédiába torkollik.
Hogy milyen hatással volt rám, talán az a tény világítja meg legjobban, hogy a regény ihlette eddigi egyetlen szonettemet. Már nem emlékszem, pontosan miről szólt, de a gondolatmenet oda futott ki, hogy mindenkiben van egy kicsi Jack Merridew-ból, a történet antagonistájából, az önjelölt, véreskezű és vérszomjas diktátorból, akinek vezetésével a gyerekek áthágják a végső tabut.
Van még egy különös élményem a könyvvel kapcsolatban, ami bizonyítja, hogy egy mágikus – hatású – regényről beszélünk: az irodalom érettségi előtti este, amikor úrrá lett rajtam a rettegés – sosem voltam jó vizsgázó –, arra gondoltam, hogy szeretném kihúzni a huszadik századi világirodalom tételt, mert akkor elmondhatok mindent, amit A Legyek Uráról tudok, addigra ugyanis minden, lexikonokban – az internet akkoriban még nem terjedt el igazán – fellelhető információt bevágtam szerzőről és műről. Másnap beléptem a terembe, odamentem az asztalhoz, és kihúztam a tételt. Az első meglepetést azzal okoztam, hogy vigyorogni kezdtem, mint a vadalma, aztán kivágtam egy olyan feleletet, hogy a magyartanáromnak és az érettségi elnöknek is tátva maradt a szája. Ilyesmi sem előtte, sem utána nem jött össze soha, pedig sokszor vizsgáztam az elkövetkező években.
Ennek az írásnak van még egy örömteli apropója is, amiről muszáj szót ejteni. Az elmúlt napokban, hosszú idő után újraolvastam a könyvet, és elégedetten nyugtáztam, hogy semmit sem veszített erejéből, csak ezúttal nem kizárólag a trópusi szigetre, hanem a saját kamaszkoromba is elrepített. Mindez talán annak is köszönhető, hogy ezúttal az Európa Kiadó Gy. Horváth László új fordításában adta ki a regényt.
A Legyek Ura nem tökéletes mű, kritikusai többek között felrótták, hogy a szöveg túl könnyen megfejthető, hogy a szimbólumrendszere finoman szólva nincsen túlbonyolítva, de a regény mégis tudja azt, amit szerintem csak az igazán jó irodalom: magába szippant, elvarázsol és alaposan megcsócsál. Utána minden kicsit más lesz. Mondjuk, az ember elkezd szonetteket írni.
