Varga Anikó
Elállni sose fog
Középen mozgatható falemezekkel felezett forgószínpad az egyetlen díszleteleme a Bocsárdi László által rendezett Vízkeresztnek. Ez a Bartha József által kitalált szerkezet uralja a gyulai vár színpadát – körbe-körbe fekete leplek takarják a téglafalat –, ezen gördül elénk a shakespeare-i komédiát bemutató sepsiszentgyörgyi társulat, székeken ülve, moccanatlanul, miközben a várszínpad szélén piros színházi székben ülő, derékig meztelen, rasztahajú gitáros (Simó Lakatos Barna) a Hamletből ismert sorokkal üdvözli-mutatja be őket. Megjöttek a színészek, mindegy nekik, hogy tragico-comico-historico – eljátsszák.
A kiszólást tekinthetjük akár a két évvel ezelőtt ugyancsak itt megrendezett Hamletre való utalásként, de ennél talán jelentősebb az elemelés gesztusa, Bocsárdi rendezésében ugyanis a színpadi játékot a kívülről nézés távolító, reflexív mozzanatai keretezik és kísérik végig. Ez pedig a dramaturgiailag kerek félreértések, szerep- és nemcserékkel kavart szerelmi bonyadalmak történetét is más megvilágításba helyezi, a vígjáték műfajához tartozó könnyedséget szorongató szomorúsággal vegyítve. Mintha a forgószínpad, amely sorra dobja elénk a szereplőket – szinte a semmiből, ahogy a hajótörést szenvedett Violát vetik partra a tenger hullámai, és itt a „semmi” a színházi fikció kezdete is, hiszen a földön fekvő lányt az előbb még székeken ülő társulat locsolja le vodkás, sörös és egyéb alkoholos üvegekből vízzel – a világ leképezése lenne, amelyben a hatalmi és szerelmi vágyak épp ilyen szüntelen mozgásban vannak. Ezt nézni nem csak a Viola iránti szerelemtől epedő, mélabús Orsino (Mátray László) ül ki a színpadi székbe, a gitáros mellé, jointtal kínálva őt, de kilép a történetből – szerepszerű munkaköréből adódóan – a bolond is, Feste, akit idős színész, Nemes Levente alakít eszköztelenül egyszerű színészi megszólalással. És ki-kilép a maga módján – ha nem is a teljes történettől el – a többi szereplő, hiszen az identitásváltások a többiek tekintetének fényében, a leleplezés, csalódás, fel- és félreismerés mozzanataiban nyerik el értelmüket, minden humorukat és tragédiájukat; például a társadalmi előrejutás vágyában önmagát rocksztári magaslatokba rakétázó Malvolio egó-performanszát a csínytevő banda – Böföghy Tóbi, Fonnyadi Ábris, Mária és Fábián – a nézőtéri sorok közt ülve kommentálja és röhögi végig. Eltartásnak – egyszersmind az előadás szerves, hangulati és koncepcionális elemének – tekinthető a végig színen lévő gitáros koncertje: az előadást nem csak átszövi a zene, de körbe is öleli, álomszerűségbe burkolva a színpadi történést.
Az álomszerű kizökkenés rímel a Vízkereszt problematikájára, ami a szerelmet olyan fantáziaként mutatja a látható esettanulmányokon keresztül, amely a másik személyiségének valóságát is képes akár teljesen mellőzni. Adriana Grand az archaikusat kortárssal ötvöző jelmezei asszociatívan nyitnak utat a szereplők egészen különböző karaktereinek és sorsainak. Viola és Sebastian ikerpárosa türkizkék bőr kezeslábasban tűnik fel, pilótasapkában és szemüvegben – voltaképp ők ketten a dramaturgiai mozgatói, „heggesztői” az összekavart történetszálaknak, rikító öltözetük az idegenséget, égből pottyantságukat is kiemeli. Míg a Violát/Cesariót játszó Kovács Kati a saját nemét és társadalmi rangját kényszerül hátrahagyni, addig a történetbe jóval később belépő, hasonló kinézetű Derzsi Dezső a jellemét illetően jóval talányosabb Sebastianként sodródik. A szerelmesen utána loholó Antonióval (Fekete Lovas Zsolt)kitartatja magát – az előadás egyik legszebb, visszatérő jelenete Antonio futása a fiatal fiú után, körbe-körbe a forgószínpad körül, miközben lépteinek kihangosított csattogása visszhangos zenévé válik –, habozás nélkül elveszi a pénzét, sitty-sutty eljegyzi az ölébe pottyant, rangos Oliviát, majd elagyabugyálja annak rokonát, Tóbit, hogy végül, amikor minden lepel lehullt, gondtalan férjként és megtalált testvérként álljon be a happy end csoportképébe. Orsino fekete kezeslábasa és a Szalma Hajnalka által játszott méltóságát, megközelíthetetlenségét egyre alább engedő Olívia darkos bőrruhája pedig az eljegyzés jeleneteiben vált fehérre, a látványos átöltözést Olívia esetében a megkönnyebbülés szabadságának mozdulatai kísérik – a birtoklási lázban égő nő sietve intéz papot, és a kis színpad résnyire nyílt deszkái mögött nyomban meg is köttetik a frigy. Malvolio átváltozását is szellemes jelmez-sor mutatja. A Pálffy Tibor által játszott szikár intéző olyan sikeresen lovallja bele magát az Olivia iránt érzett szerelembe, hogy levedli aszkétikus, fekete öltönyét, és nemhogy sárga harisnyába, de egy sztreccs kezeslábasba bújva teljesen besárgul, hosszú fekete parókát húz. Ő lesz saját képzeletvilágának abszolút szupersztárja, és a reflektorfényből a forgószínpad falának tetejéről, akárha rajongó közönség közé vetné magát, egyenest egy dízájnos, sötét tyúkketrecbe hull. Böföghy Tóbi és Fonnyady Ábris, a két testes színész, Diószegi Attila és Erdei Gábor duhaj párosa Bocsárdi előadásában a vulgáris humor bő forrása, hanyagul lógó páncélban és skót szoknyában hentergik-tántorogják-falják-isszák végig a színeket.
A Gyulai Várszínházban bemutatott előadás rengeteg szép képe, megoldása, gondolata ellenére nincs még teljesen összeérve, ez az egyes jelenetek kidolgozottságában, máshol aránytalan hosszúságában is érzékelhető. De számomra az sem világos még, hogy a dráma vége által felvetett kérdést, azaz a páros (sőt hármas) házasságot a félrefutott vágyakozások tükrében miként értelmezi az előadás. A kibillent világ rendjének külső megoldásaként önmagában ugyanis kevés lenne a mindent elsimító jelenet. És igazán az izgalmas, hogy mit nem simítana – talán a vonzódások káoszának érzékiségét: hiszen ha van éles tapasztalata mindannak, amit a Vízkereszt meseszerű története kínál, az a hirtelen születő, ésszerűen magyarázhatatlan, a nemek határait sokszor ambiguus módon átlépő – eltakart arcokkal találkozunk rendre –, majd személynek-nemnek akár épp ilyen hirtelen hátat fordító erotika természete. Annak az őrültsége, amire Feste, ez a bársony házikabátba öltözött hippi az öregkor bölcs távolságából mondhatja a dráma végi szívszorítóan szép költeményt – kicsit az esőre, kicsit az élet forgására utalva –, hogy „ez már elállni sose fog”. Bocsárdi munkamódszerére azonban tudhatóan a folyamatos átdolgozás, átírás, átrendezés jellemző, és annak, aki később, akár Szentgyörgyön tekinti meg az előadást, másként, más formában és fázisban fogja (viszont)látni mindezt. Követni mindenképpen érdemes lesz.
Fotók: Kiss Zoltán
