Prózák

 

 14._Jenei_L__szl____3_.jpg

 

Jenei László

 

A kutya utolsó neve

 

Kiigazítani a lakkozást. Amíg a fiókokat visszatolja, kisimítja az ágyterítőt, elrendezi a szellőztetés óta úgy maradt függönyt, Lele ezt mondogatja magában, el ne felejtse. Leül, és kiigazítja a lakkozást a körmein. Amikor elkészül, lehajol, a harisnyán keresztül óvatosan megsimogatja a kalapácsujját. Huszonöt évig kínlódott vele, de amikor szétkapják valaki testét, egy lábujj a legközönségesebb dologgá válik. Betéve tudja az akut kórképek seregét, semmit nem titkoltak előle. Az a rengeteg törés, repedés a koponyától a bokájáig. Hetekig a halál ölelte, álmodott is róla, egy bakugrásokkal felé közeledő arab férfi volt, aki körbefutotta, rámarkolt, és közben színpadiasan az örök bánatról nyafogott. Ehhez képest most csak arra kell figyelnie, lassan lépjen a cipőjébe, el ne mozduljon a gyógytalpbetét. Egy diadalívet az orvosainak!

Korog a gyomra. A csapvíz langymeleg, nem bír lehűlni, akármeddig ereszti. A hűtőszekrényhez megy, a tejesüvegből kortyol egy nagyot. Megáll a nappali közepén, körülnéz, ujjaival a ruhája övén dobol, hogy száradjon a lakk. Aztán az ajtó előtti alacsony állványról leemeli a táskáját. Egy bronzszínű fémdarabka hullik le róla, hang nélkül esik a szőnyegre, mint egy titkos üzenet. Valamire emlékeztetnie kéne. Behunyt szemmel koncentrál, sebesen örvénylő képek közt keresgél, de semmi.

A liftben enyhe remegés fogja el, mi lehetett az, csak nehogy valami fontos legyen. A táskáján babrál, egyenként megérinti a kabátján a gombokat. Összeszorított combokkal, állát felszegve áll. Az emeletenként beszüremlő üzemi jelzőfény pulzálására összpontosít. Lenéz a makulátlan linóleumra, belesüllyed a cipője, mint egy homokstrandon. Túl nehéz lett a testen belüli protézisei miatt, gondolja. Gyorsabban süllyed, mint ahogy ereszkedik a kabin. A lift miatt akar elköltözni. Bosszantja, és minden alkalommal meg is ijeszti a kiesett idő, az átmenetiség teljes megélése. Folyton a mutató nélküli óra jut eszébe. Amikor kötözésre tolták, a kórház függőfolyosóján alatta haladtak el.

Egy hónapja engedték haza. Az a pár hét, míg összerakták a testét, betették, kiszedték, amit kell, azzal együtt is, hogy fájt, persze hogy reménytelenül fájt mindene — a kijózanodás hideg, bepiszkoló tapasztalata. És mára vége. Amiről úgy gondolták, hogy szükséges, a részévé vált. Erősebb lett a váza, úgy képzeli, a lemezek, szegek és csavarok révén állóképesebb a teste, gonddal formált, és leellenőrzött. Az átalakítások ellenállóbbá, keményebbé tették, mindenestől egy cél szolgálatára tervezték. A liftben viszont még ez a bőr alá mászó kórházi benyomás kísértette, a bezártság, a csupasz óralap. A hangulat nélküli, varázsütésre történő öregedés.

Most úgy rémlik neki, a kórház előtt pimaszul fiatal volt. Szinte gyerek, bármibe belefoghatott volna. Nem késhetett le semmiről. Nagyon vad volt, és csak egyetlen cél hajtotta, visszavezetni a férfit eredeti szándékához. Ha lehet, mindegyiket. Volt egy látogatója a kórházban, a zenekarból. Biztosan azt hitték, hogy alszik, és valóban, akkor ébredt, de még nem nyitotta ki a szemét, a mellkasa egyenletesen mozgott. Azt mondta a férfi, egyébként brácsás, hogy: szuka. Bár a beszélgetés elejét nem hallotta, Lele egészen biztosra vette, hogy rá értette. Ilyenek a zenészek. Nem is igazi foglalkozás egy szimfonikus zenekarban hegedülni, mondta eleinte az anyja. Két nő annyi koros férfi között! Ez nyomasztó, sopánkodott. A vagyontalan családokban van egy végzetes vakságra utaló felhangja a nyomasztó jelzőnek.

Végül is tényleg sok minden nyomasztó volt életének abban a szakaszában. A legundorítóbb, amikor egy férfi kielégült, és utána babusgatta. Mint amikor a nászutasok nevetgélve, közösen szövegezik a hazaküldendő római képeslapot. No nem! A testük által megtévesztett emberek kötelességszerűen némák. Lelének, feltételezte, még nem volt teljes értékű orgazmusa. A menetrendszerű csalódás felért egy-egy ökölcsapással. Gyilkos dühöt érzett. Elég világos üzenet, úgy gondolta Lele, nincs mit beszélni róla. Legszívesebben megcsonkította volna a testét — nem tudhatta, hogy ez majd bekövetkezik. A testiség néha egyszerűen elborítja az embert. Az ő minden regiszterben játszható teste makulátlan, miközben nyilvánvalóan erőtlen és függő. Azt is nagyon utálta, amikor a férfiak amúgy csatakosan begyűrték a farkukat a gatyájukba. Persze legalább arra jó volt ez, hogy idő múltán megfejtette, kislánykorában mi volt az az átütő szag az apja aprócska műhelyében. Az a rémes szürke overall a kígyófejű fogason. És amit a férfiak a torkukon kieresztenek, azt is utálta. Hangicsálnak, mint a játszó kisfiúk, előadásuk egyszerű harmóniavázra épül, és ha némelyik beszél, az is ezt használja. Miközben azt képzelik, ez a létfájdalom, mert ők az eredet hordozói. Aligha jönne ki az a spermácska, ha ő nem mozgósítaná vibráló energiáit…

…Hirtelen megrázkódik: Ariadne! A kutya miatt volt! Az a bronz színű fémdarabka. Le kellett volna vinnie sétálni. Csak annyira vén, egy óra eltelik, mire elvégzi a dolgát… Szuka…

Lele kapaszkodik a buszon, sajnálja a kutyáját. Vádlóan nézi a fogantyút markoló kezét, a kis csöves csontokat. Izgalmas viszonya lett a csontokhoz, leletek, konzíliumok, mérlegelés az eljárások között, mintha tényleg annyiféle módon lehetne javítani a helyzetén… és tulajdonképpen nagyon jólesett neki ez a másfajta figyelem. Ott jött rá, hogy mennyire a reflektorfény megszállottja lett huszonöt éves korára. A kórház előtt a kutató tekintetek nyársára tűzve élt. Gyors lefolyású folyamatokból állt az élete, szándékoltan lerövidített ciklusokból. Az a régi kis lakás jó volt erre a célra, a tulaj csak félévente egyszer jött el. Egyik férfi látogatta a másik után. Általában csak két napig tartott ki mellettük, addigra elcsigázta a másik jelenléte; víziói támadtak a kötelesség konfliktusáról, de nagyon abszurd víziók voltak ezek. Folyamatos támadás érte — mintha egy hajó orrát csapkodnák a hullámok. Sós íz az ínyén, minden nedves, lucskos. Egyöntetű sötétség és köd. Nem ő vallott kudarcot, neki nincs fogyatékossága, döntötte el, mert akkor még tényleg nem volt. Tehet ő arról, hogy a másik elveszíti a tartózkodási jogát?! Ezek a másikok aztán kezdtek nagyon felgyűlni, tipródtak a küszöbe előtt, sor vége a lenti kapun is túl. Szerette elképzelni, hogy tényleg odakint állnak, mind meztelenek, és ez zavarja őket, és egyik sem fogja fel, hogy a dolga igen cefetül áll.

Hányszor fohászkodott, ó, ha az anyja látná! Nem úgy értette, hogy fizikailag legyen ott Párizsban, ó nem! Arról szó sem lehet. Nagyon is hajlandó lenne Lyonból eljönni hozzá, telefonon folyton emlegeti, néha felizzik a hangja, annyira dühös és szomorú, hogy nem jöhet. Lele erősen üzent azzal, ahogy a betoppanó keresztanyjáékkal bánt, amikor egy hétvégét akartak eltölteni nála. A fiukat megkínálta fűvel. Nyakalta a pezsgőt. Egyik este elment moziba, és nem hagyta kint nekik a kulcsot. Két órát ültek a lépcsőházban, nem merték elmulasztani, amikor hazaér. Lele elejét vette a búcsújárásnak. Akkor már új, rendkívül értékes kilátások foglalkoztatták. Elvégezte a konzervatóriumot, egyre jobban ment a játék. Az első évben fellépéseik voltak, mind többet utazott. De küzdenie kellett magával, hogy meglássa ebben a számára valót. Nem elégítették ki a kezdeti művészi sikerek, meglehetősen unta a mindennapi gyakorlást, elhidegült a már betanult zeneművektől. Derűs zsarnoksággal bánt el a klasszikusokkal, lázadóként mindent túlhaladottnak érzett, miközben tudta, hogy épp az ő életereje fonnyad el apránként. Attól a perctől, hogy elsajátította a mégoly bonyolult darabokat, kidobhatta. Direkt rontott, mosolyogva kiintett a vonóval a karmesternek, mintha a közös zenélés abszurditása abban a pillanatban ragyogott volna fel számára — bocsánat, most értettem meg! Hiányzik belőled az alázat, mondta az anyja a telefonban.

Az anyja úgy két éve hízni kezdett. Abba a korba ért, amikor már a kiérdemelt magabiztosság jele úgy tartani: ha egy férfi durván bánik a nővel, megérdemlik egymást. Lele jó ideig bálványozta, igazi csoda egy nő, aki sosem sír. Aztán amikor Lele zenélni kezdett, és eleinte nem bizonyult jó tanítványnak, megpróbálta lebeszélni a művészi karrierről, és ezzel alaposan felbolygatta a lánya életét. A hegedűjáték nem nőnek való, a szimfonikus zenekarokban csak meglett korú férfiak jutnak lehetőséghez, sorolta kihűlt életének munkatapasztalataival. Hogy ez most egy ilyen kommunista vagy feminista dolog Lelétől? Zakatolt a családi véleményipar, a telefon mindent elbírt. Lele nem a fülével hallotta, amit az anyja mondott, hanem a testével lenyelte. Megpihent benne, elegyedett néhány anyaggal, spermával, úgy képzelte, elsősorban ez utóbbival. Az anyja hárfahangú zsarolása a férfi ivarsejtjeivel keveredik benne. És ő nem vághat vissza, mert amit mondana, csak úgy lógna a száján. Mint a kígyóból az áldozatának megemésztetlen része.

Így derül ki a lényeg, mintegy mellékesen, vigyázatlanságból. Egy kis mellkasi zörej — egy vallomás. Anyja önleleplezését Lele arra használta fel, hogy gyakorlati célokat tűzzön ki magának. Biztos volt benne, hogy egyiket sem tudja megvalósítani. Így hangsúlyosabb lett az is, hogy a kedvességre való éhségéből csak az éhség maradt. Lidérces hetei jöttek. Nappal kottalapokkal ragasztotta tele a falakat, éjjel, egy miniatűr svéd lámpa nyersarany fénykörénél, a papír rostjaiba süllyedő gyöngybetűkkel teleírta a lapszéleket. Volt hogy ötvenszer leírta: Az öntelt Lele csak fűrészel. Aztán hajnalig kifacsartan ült az ágyán. Mellette a szőnyegen a vén kutyája feküdt, folyton nyüszített, ébren, álmában. Az érzékei immár ellene dolgoztak. Lele a parttalan létezésével, a rendszeresség és a törődés hiányával inkább ártott neki, de hitt abban, hogy legalább lelkileg kíséri ezen a végső úton, míg szegény pára az anyjáéktól világgá ment volna. Amikor a legnagyobb volt a csend és a mozdulatlanság, a kutyának az volt a szokása, hogy az állát feltette az ágy szélére. Épp csak úgy, mintha elcsodálkozna. Egyik éjjel Lele lázgörcse miatt az izzadtságot törölgette a szeméből, és azt hitte, az ott mellette már nem él. Egy dísztárgy inkább. Volt benne némi drámai tartalom, mégis könnyű kis semmiség. Olyan erősen összezárta a szemét, hogy csillagokat látott, kinyitva ismét egy primitív és sótlan csecsebecsének tűnt, mintha az apja faragta volna. Hát nem ő fogja meggyőzni a világot ezeknek a mütyüröknek az értékéről.

Torlódtak a szörnyű napok, telefonon férfiakat hívott fel magához, fesztelenül szolgáltatta ki magát. Durván szeretkezett, megütötte őket, durván szakított. Amikor egyedül maradt, mert mindegyik elmenekült tőle, hirtelen gyöngéddé vált, kis felhőpamacsokat rajzolt a szanaszét heverő kottákra, meg virágzó fákat, amiket aztán átsatírozott, hogy fekete lánggal égjenek. Majd a kottalapokból apró papírgalacsinokat csinált, így a tisztább napszakokon újra meg kellett vennie mindet. Folyton elfogyott a pénze, néha éhezett. Bal kezének finom mozdulatai görcsösek lettek. A tükörben egy halottat látott, meztelenül állt a fürdőszobában, reszelős hangon dúdolt, karjaival hadonászva, akár az apja, de ő folyton lekopogta magát, mint egy karmester a zenekarát. Egyszerre sírt és nevetett, amikor kitalálta, megfigyeli magán, ahogy a szervei elveszítik a funkciójukat. Sokat ivott, mindig otthon, egyedül, és megvilágosodásként élte meg, hogy sosem érzi annyira kiteljesedettnek a magányt, mint hányás közben. Órákon át összekuporodva hallgatta a beleit. Persze nagyokat kellett bambulnia a csendben, míg történt valami odabent. De ezeket a szüneteket mintha értette volna, motiválta a várakozás feszültsége.

Elborulásának utolsó heteiben egyébként voltak rövid időszakok, sosem több két-három óránál, amikor csodákra volt képes a hangszerén. A hegedűjét sosem gondolta férfinak, a barátnőjeként kezelte, és ezekben az időszakokban tombolt a lányok közti, árulás és hűtlenség miatt szabad utat törő erőszak. Játékának pompás dinamikai árnyalatai lettek, pazarul ráérzett az átmenetekre, képes volt hiba nélkül, több vonásnemben is előadni nehéz darabokat. S eközben, amivel azelőtt állandóan gondjai voltak — még a testtartása is helyes volt.

Az anyja valahogy kiderítette, mi zajlik az apró párizsi lakásban, ezért amikor jött a baleset, volt mivel magyaráznia. Az egyik kórházi látogatásakor felrótta a lányának, hogy nincs haláltudata. Bosszantó rejtély maradt, honnan ismer ilyen szavakat. Ott, a Lele összetört és összetevőire felbontott testét rejtő ágy mellett kérdezte meg az orvostól, hogy a lánya fog-e tudni szülni. Lele aznap esküdött meg rá, hogy ezt a gyűlöletes viselkedést ezerszeresen visszaadja neki.

Az apjával nem volt tisztában. Meg kell fizetni neki is, de ő a nagy szólóit ízléssel adta elő. Az a típus, aki a Holdnál is halványabb fényt vet, mégis ragyogni szeretne. A lánya egy lány volt, semmi több, ismeretlen veszély. Nagyon tudta korholni, hogy nincs benne szívósság. A lyoni házuk mögötti kis telekre egy műhelyt biggyesztett, egy fabódét. Az illatok, fura zajok mindig odacsalták Lelét, bár az ormótlan munkadarab után maradó csenevész dísztárgy iránt dühöt érzett — pontosan nem értette, miért. A hórihorgas férfi testének rugalmassága legalábbis elgondolkodtatta — ahogy a munkapad előtti bűvészkedéssel ment a nagy csodavárás. Az apja minden fadarabra azt mondta, hogy bármi lehet belőle, ha megfelelően nyúl hozzá. De azt sosem mondta meg, hogyan nézne ki ez a kezdő mozdulat. Vajon megértené, ha mesélne neki arról, hogy nyúl ő a hegedűjéhez? Lele tulajdonképpen mindvégig a saját tompa érzékeit kárhoztatta, amiért nem értette meg az apját. Becsülhette volna a munkakedvét, a fura, szinte gyermeki lelkesedését. Másrészről viszont nem tudott mit kezdeni a kicsinyességével, mely minden vele kapcsolatos ügyben felszínre tört. A műhelyben töltött órák ihletett pillanatait érteni vélte, amikor a mester egész testét latba vetve, karjai heves, zegzugos mozdulataival ripacskodott, tulajdonképpen marasztalni akarta Lelét. Jólesett neki ez a figyelem. Pedig akkor még nem egy munkadarab volt a teste, amivé az orvosok tették. Mit gondolhat most róla? Az apja március óta sztrájkol a lyoni Rhodiacéte textilgyárban, az anyja tiltását figyelmen kívül hagyva. Fogy a pénzük, Lele azzal is számol, hogy az anyja talán anyagi támogatást vár tőle. Aki ennyit utazik szép helyekre, könnyebben félretehet. Vajon ugyanonnan származna anyja ki nem mondott igénye, mint az apjában pusztító rejtett osztálysérelmek?

Annyit tudott, hogy akit alázatosként ismernek, azok valójában locsogó-fecsegő szörnyetegek. Pezseg az égbolt fölötte, ezt érezte, amikor éjjel az ablakban cigarettázott, s mögötte az ágyon kinyúlva kapkodta a levegőt az aktuális férfi. Lele, aki egyetlen férfit sem hagy ki — felírta egy cetlire, mit hallott vissza magáról. A cetli az ágya fölötti polc szélén, a lemezgyűjteménye elé van téve. Mindig útban van. Folyton odébb kell csúsztatnia, ha levesz egy korongot. Azt is hallotta, hogy ő nem egy bátor lány. Az hogy kurvás, lehet gyávaság is. Úgy látják, egyedül van, mindig lehangolt, és ez embertelen. Élne inkább, vegyen részt, elegyedjen, legyen mondanivalója, ha máshogy nem megy, erőltesse. Bontakozzon ki a szimfonikus zenekarban, örüljön, hogy nőként fölvették. Lele erőltette és élt, kibontakozott. Kívülről nem láthatták, min megy keresztül. Tényleg embertelen volt.

Ekkor történt a baleset. Elütötték, amikor egy hirtelen záportól megzavarodva átszaladt az úttesten. A pszichiáter azt mondta, gondoljon rá úgy, mint egy különös kegyre. Ezt akarta belebeszélni: egy kócos, dühös fúria repült az égbe, aki nem tudott a test törékenységéről. De aki a földhöz csapódott, s aki felépült, már sokkal többet tud a magárahagyottságról. Mintha csak hiúságot ébresztett volna benne az az autó. A pszichiáter férfi volt, eléggé feminin alkat, mindig sápadt, mint akit frissen kentek át mésszel. Tördelte az ujjait. Nem tikkelt, de a grimaszait, állandó hunyorgását Lele beteges izomrángásnak vélte. Köhintett, krákogott, ha kellett, ha nem. Hányingere támadt attól, ahogy a férfi lehunyta a szemét beszéd közben. Néha öt, sőt, tíz másodpercig is így maradt, mintha meg lenne dögölve — iszonyúan felhúzta magát ennek a tetszhalott férfinak, az önelégültség és részvétlenség festetlen faszobrának a látványától, és ez kétségbeejtő volt. Azt remélte, ő fog irányítani, ehhez képest megint parancsokat várt. A lezárt szemekből arra következtetett, el kell tűnnie, de még nem tudta, mennyi az elég. A kisimuló szemhéj mindig lassan vált vörössé, a pszichiáter arcában két sötét árok keletkezett. Lele úgy megrémült, hogy az utca zaját összetévesztette a szíve dobogásával. Mintha mindez az ő távollétében történne, máshogy nem lehet. Ő nincs ott a szobában, kintről belát ide.

Az összehúzott kukák közül galambok rebbentek fel, és ez zavarta volna meg... Erre még igen, de arra már nem emlékszik, mondta, ahogy rácsapódik a motorháztetőre. De ugyan már, vágta rá a pszichiáter, galambok a záporban, miért ragaszkodik ehhez?! Lele hajtogatta, hogy így volt, miért is hazudna? Mintha egy képet akarna összerakni, és már csak ez a részlet hiányozna. Arcáról eltűnt az értelem, meghajlott a karosszékben, mint valami foszló rostú növény. Nem szólt egy szót sem. Miért nem lehet elhinni a galambokat? Aztán még egy kísérletet tett. A tejüveget említette a lengőajtókon, ahogy a műtő felé tolták. Meg a magfogóval tartott benzines géztörlőt, amivel a vágás helyét tisztítják. A pszichiáter szerint ezt sem láthatta, addigra már biztos altatásban volt. Lelét rosszullét fogta el, attól kezdve nem figyelt, csak a szívét hallgatta, ami lehetett az utcai galambok kutató kaparászása a párkányon, vagy egy cipőtalp surranása az aszfalton. Megnyugtatta magát. Ez a csontkemény igazságában élő férfi csakis itt hathat rá. Amikor a teste erről a tévedésből elfoglalt helyről kiszabadul, rengeteget fog érni, és ez a férfi még mindig itt fog ülni a döglött csirke szemével, delejezi soros betegeit, akiktől sosem kérdezi meg, hogy jól vannak-e. Ha kiszabadul, Lele teste a világ része lesz. Tekintélyt parancsoló tömeg. Mire teljesen felgyógyult, hatalmaskodóbb lett a korábbiaknál. Agresszívabb, ha arról volt szó, hogy az ártatlanságát kell hangoztatnia. Mindegy volt, ki mit mond neki, nem volt képes elismerni, ha hibázott. Beállt a tarkója, akkora erővel mondta, hogy: de igen, de igen — pedig tudta, hogy nincs igaza. Kigyúlt arccal hazudott, elhitte, hogy az élet egy árverés, és ha utoljára szól, övé minden. Tagadni kell, ellenkezni, mindegy mit mond, a vitát neki kell lezárnia. A nyereség illúziója boldoggá tette.

Fordítani akart a világ menetén — egyfolytában diagnózisokat állítottak fel róla, különféle károsodásokra mutattak rá. Most ő következik, gondolta. Van egy barátnője, Jeanne-hoz igyekszik most is, aki megpróbálta megérteni, miért kell Lelének ilyen örömtelenül élnie. Társaságba vitte, haszontalan tárgyakat vett neki, terelte egy tartós kapcsolat felé. Egy vacsora közben, heten ültek az elegáns étterem szeparált asztalánál, azt kellett észlelnie, hogy Lele a terítő takarásában a neki szánt fiú combját gyúrja. S amikor a fiú megkérdezte, van-e családja, Lele azt hazudta, nincs. Jeanne kihívta, szörnyen letolta, mire Lele villámgyorsan hozzá hajolt, és alig érintve őt, a nyakába csókolt. Gyalázatosan viselkedik, ez volt Jeanne válasza. És ez a szó, a gyalázat, a gyönyörűségek még mélyebb kútjához vezette Lelét, például megtanult játszani a spermával. Ha kellett, könyörgött, koldult, hogy hozzájusson. Teljesen megvadult. Bűvésztrükköket végzett vele, és fejét hátravetve nevetett. Óvatosan megnyújtotta, szála ne szakadjon, és figyelte a fényreakciókat. Felfogott belőle valamennyit, s a férfi látóterének szélein, a négy quadránsban mozgatta. Mindezzel persze az ágyhoz szegezte az áldozatait, maga is kisebb katarzist élt át, mintha szertartást celebrálna. Míg így lekötötte magát, tettekre bátorította a leesett állú férfiakat is. Csókolják, nyalják, szeretgessék a testén lévő hegeket. Kiderült, hogy természetadta tehetsége van az ilyesmire. Alakoskodni, s az undor határáról visszarántani a másikat.

*

A barátnője alvó városrészben, egy fáktól-bokroktól buján zöldellő utcában lakik. A vadonhoz való megtérés élményét tovább erősítette a belső udvaron elterülő mezőnyi gyepszőnyeg, a közlekedőket és átjárókat is belakó repkény, a tápelemeket felböfögő virágládák sora. Mivel Lele nem szerette a barátnőjét, az utcába fordulva képzeletben egyszerűen lefejtette a látványról a növényzetet, így csak a hámló balkonfalat, az otromba felvonóházat, a belső tereket átkötő keskeny, kikopott, konzolos lépcsősorokat, a mellékhelyiségek rés formájú, semmire sem jó ablaknyílásait látta. Ugyanígy érné el, hogy Jeanne mindenképpen smink nélkül kerüljön elé. Jóval a megbeszélt időpont előtt érkezik.

Négy rövid csengetéssel jelzi, hogy ő jött meg. Az ajtó egyből a nappaliba nyílik. Jeanne bizonyára nagyon szép — Lele mindig meghökken, hogy erőfeszítései ellenére mennyire szép. Induláskor az ő arca az otthoni tükörben kontúrját veszíti, mintha víz alá merült volna. Jeanne haja fekete kámzsa, alatta igyekszik rejtegetni az irigység nyilvánvaló bizonyítékait. Lele haja… a kicsi Minette jut eszébe róla, a gyerekkori babája, amit attól a karizmatikus feketelábú, vagyis volt algíri francia művezetőtől kapott. Vonzó arcú ember, de állandóan valami olajos permet ült a bőrén, és a kézfeje, meg az ujjai irtó szőrösek voltak. Többször szilveszterezett náluk a lyoni házban. Teli szájjal röhögött Lele képébe, miközben megcsípte a pofiját: hogy ez a lány mindig milyen kócos! Igen, tromfolt az apja, akár a metszetlen fák teteje. Amikor már mindenki berúgott, Lele az anyja szabóollójával alaposan helyretette a baba frizuráját. Emlékszik, mennyire megdöbbent, milyen jól áll neki így is, a sok vagdosás után. Igaz, végül megkedvelte Minette-et, a szövetségesévé vált. Minette és a kutya, ők voltak neki. A pszichiáternek meg inkább azt kellett volna megfejtenie, miért rögzült a lázálmaiban Minette az arab férfiként fellépő halál nejeként. Hogyan magyarázhatta volna el a döglött csirke szemeknek, mitől reszket ennyire.

Jeanne megigazítja ébenfekete haját, Lele mosolyogva dől hanyatt a jókora, angol típusú fotelben. Nem először simítja végig a faragott karfát és alatta a rattanból készült fonatot. Minden olyan kifinomult, míg nála üresen nyúlik a nagyszoba, akár egy katonai gyakorlótér. Lele hálója kopottabb egy varieté koszos öltözőjénél, festetnie kellene — a falakon látni véli a rengeteg idegen tenyérnyomát, ahogy megtámaszkodnak vetkőzés közben. Jeanne-nak biztos nincsenek hasonló agyrémei. A nyakán természetellenesen lágy, hófehér és sima a bőr. És narancsillatú. Lele teste egyre görcsösebb, a hangja színtelen, amikor megszólal: Köszönöm. Kávét és brandyt kap, az utóbbi végül segít, tekintete megtalálja az új horgolt terítőt — Jeanne tényleg Párizs legnaivabb ócskapiaci vásárlója. A sarokban egy üres rézkomornyik áll, egy ferde falipolcon egy porcelán foxterrier farol, mintha reménytelenül küzdene a viharos szembeszéllel, az ajtó mellett pedig a falikapcsolóra mutató, teljesen fölösleges újbarbár nyílhegy világít, mely ráadásul aranyozott. A nappali utcai frontján, az ablakok közti falrészeken döbbenetes, bekeretezett fotók, elég egyet megnézni közelebbről, mindegyiken dahomeyi amazonok vannak. Lele kedvence egészen hátul van, sajnos a szobaajtó rányílik, állandó árnyékban képvisel valamit — egy vad, kopasz, majdnem meztelen fekete nő puskájára támaszkodik, baljában egy férfi levágott feje. Lele nem gondolja, hogy a francia középosztály erőszakossága, a fehér privilégium tobzódna ebben a jobbra érdemes lakásban. Inkább a nyugtalanságról való álmodozás éli hétköznapjait. Jeanne ezért dajkálná őt is, véli Lele. És mert azt hiszi, hogy ez a vad művész, aki a hegedűjével is háborúzik, vért iszik reggelire, és mert meggyőződése, hogy manapság a legvéresebb elfoglaltság a politika, jön is a Le Monde meg a l’Humanité. Mostanában a Jeanne-féle lányok is kötelességszerűen kitérnek a politikára, még ha nem is áll jól nekik. Hogy például alig egy metrómegállónyira, a rakpart mellvédjére felfestették: Paix au Vietnam! Ültükben előredőlnek, a térdükre könyökölnek, állukat a tenyerükre támasztva felmondják a leckét, belefér némi ki nem teljesedő önmarcangolás is. De legbelül csend és nyugalom honol a fejükben, feldúltságnak nyoma sincs rajtuk, sosem lángolnak fel, becsületes kislányok, akik álmaik lovagjába is csak a kellő mértékben szerelmesek.

Jeanne osztályának mintapéldánya, tart az erőszaktól. A nevezett Le Monde-cikk pedig egy nagy felmérést elemez, mely szerint a diákok nyolcvanhárom százaléka elveti az erőszakot. Ez sok, ismétli kétszer is Jeanne. Lele elveszíti a fonalat, nem figyel a barátnőjére. Nincs miért, esze ágában sincs barikádra mászni. Vannak, akik azt hiszik, elvesztek, mások tudják, hogy semmit sem veszíthetnek. Mennek befelé a Bundestagba az újfasiszta képviselők, hajtja töretlenül Jeanne. De Lele végképp elkalandozik: májusban Wiesbadenbe készül, a Comédie-Française Molière-előadása mellé visznek kamarazenét. Ott már a hatalom közelében lennének a fasiszták? Az apja Lyonban tudja ezt, miközben sztrájkol? Harcolt ellenük a háborúban. És miközben a vérről meg az emberi torzókról beszélt, rázkódva, krokodilkönnyekkel sírt. Lelének áldozatos gyerekkori lecke volt, milyen a sírás mint munkaeszköz, művészi szinten kezelve, egy férfinál. Egy idő után persze a család beárazta az apa könnybe ágyazott meséit, tudták, az engeszteléshez a nőknek mást-mást kellett megtenniük, hogy az álca, mindnyájuké, sértetlen maradjon. A végső csenddel, valamennyiük szólamában, ugyanaz az anyag tért vissza. Lele családja a fúga formájához igazodott.

Az anyjáék nem tudnak róla, hogy Nyugat-Németországba utazik. Nem mesélt senkinek a wiesbadeni előadásról. Az egyik alkalmi partnerének említette, még félkomolyan viccelt is vele: a darabra ráférne egy kis újítás. Vajon mit szólnának ahhoz a nyitó fordulathoz, hogy Donna Elvira a lelkiismeretlen csábító. Nők miért nem nyernek tartományi választásokat szélsőjobboldali pártok képviseletében? Csak egy férfi tarolhatja le a készletet, söpörheti le az asztalt — büntetlenül. Néhány férfi erőlteti a szeretkezés előtti beszélgetést, hallani akarják a hangjukat, mert így elfelejtik, hogy nem éreznek szerelmet. Ilyenkor jó, ha Lele képes válaszolgatni, míg az utolsó zokni is lekerül. Mostanában, főleg február óta, mindegyik a politikával jön. Pedig a szex az nem erőszak.

Jeanne iszonyú hosszan beszél. Utántölt egy kis brandyt. Olyan, mintha minden kortyért kimenne a konyhába. Úgy viselkedik, mint egy titkosügynök. Mászkál ki-be, mint aki saját maga elöl menekül. Egy finom díszítésű porcelán tányéron epret hoz be. A tömzsi, eleven piros szemek ide-oda gurulnak, ahogy Jenanne-nak remeg a keze. Ahányszor kimegy, visszajön, zárja maga mögött az ajtót. Elfúló hangon, amiből látszik, hogy fél tőle, azt kérdi, miért tiltatta le magáról az információkat a kórházban? Lelének nem rémlik, hogy erről beszélt volna Jeanne-nak. És milyen szörnyű nehéz feldolgoznia, hogy a legjobb barátnője elveszhet a nemiségben. Amikor azt mondta, hogy nemiség, a felsőtestét kicsit megringatta, és váratlanul sötétkéken feltündökölt a szembogra. Lelét, mintha infúzióban kapná, egészen lassan valami formátlan nyugtalanság tölti föl, hirtelen mindenhol egyszerre fáj neki, ahol fájni szokott. Súlya lesz a csendnek. Jeanne felpattan, kirohan. A frászt hozza az emberekre, ha mellettük valaki csendben van.

A szobában rohamos gyorsasággal megváltoznak a fényviszonyok. Beborul az ég. Jeanne az imént azt mondta, átöltözik, de ugyanúgy jön vissza, abban a pihekönnyű blúzban, ami minden lépésnél csúfot űz a melléből. Lele az ablak felől néhány pattanást, koppanást hall. Elhúzza a függönyt, odakint éppen leszakad az ég, viharos erejű szél veri vastagon a vizet a feszülő ablaktáblákra. A dörgésektől mintha ijedtükben mindig más rendben villannának fel a betűk a szemközti üzletház neonreklámján. Balra egy sötét kis mellékutca torkolata látszik, amely már a bulvárra vezet. A zápor elől futkosó emberek mind oda fordulnak be, mintha egy titkos akaratnak kívánnának érvényt szerezni. A város elkezdte összesöpörni a szemetét.

Jeanne felkapcsol egy kislámpát, így Lele meglátja magát az ablaküvegen. Nézi kiálló kulcscsontjait, hosszú nyakát, de folyton a hegekre kell gondolnia. Ez a szuka nem ment el a tulajdon temetésére, mondta azon a látogatáson a zenekaruk brácsása. Emlékszik jól, nem a fájdalomtól sírt, dühös volt. Majdnem megfulladt. Verekedni akart és győzni. Akárcsak most. A legcsekélyebb bűntudatról sem lehet szó, az adósa önmagának. Ma még csak egy fantom, de az esze és a vágya a sajátja. Erre büszke. Gyakran éli újra, hogy fekszik az úton, amennyire látja, a csípője, a lába merő vér, mintha vörös, könnyű selyemfüggönnyel takarták volna le. Emlékszik arra is, a jobb karja megcsavarodva nyúlt el az aszfalton. Nem érzett fájdalmat. Lebegett a süket csöndben. Annyi volt az élet, egyetlen, visszafojtott lélegzet, és ez a jól körülhatárolható tartalom egészen higgadttá, már-már boldoggá tette. Mint amikor kislányként a tenyerével befogta a fülét, és hallotta, milyen rémisztő tervszerűséggel dolgozik a szíve. Akármilyen helyzetbe is került, tulajdonképpen büszkén feküdt az úttesten.

És ekkor megcsapja valami az orrát. Nem az eper, nem a brandy, nem is a narancsillatú Jeanne. Hátulról jön, ahogy löki be maga mögött az ajtót. Mintha jéghideg folyadék mosná át Lele testét, bizsereg a tarkója, a feje búbja, hirtelen ritmust vált a szíve. Számtalan szó villan elé, aztán az Édes élet jelenete jut eszébe. A régi szilveszterek fénypontja, a művezető markáns metszésű ajka, ahogy Lele anyjához hajolva búgta: Hölgyem, miben alszik? És mondta hozzá a poénos választ is: Két csepp francia parfümben. Ezek az eleve romlott illatesszenciák, amit Cotynak hazudott régen az anyja… Egészen biztos, hogy ez Coty! — hajtogatta. Azt hazudta, hogy a művezetőtől kapta. Pedig a bódéban elárulta Lelének az apja, hogy tőle van. Évekre elegendő mennyiség, három díszkazetta díszdobozokban, mintha az idők kezdetétől ott lettek volna a lyoni ház nappalijának aprócska vitrinjében. Ez a szag idézte meg az anyját, mint egy rossz szellemet.

Emiatt hányt Lele aznap, amikor a vén kutyát vissza akarta vinni tőle Lyonba. Ebbe a csöpp lakásba nem való. Az a szerencsétlen jószág már akkor is csak a szemével követte a kétségbeesetten le-föl futkosó Lelét. Azt mondta az anyja, Ariel öreg. Ariadne!, ordította Lele. Amióta teljesen az övé, átkeresztelte. Nyomatékos, kitartott á-t ejtett a közepén: Ariaaaadne. A kutya utolsó nevét kell tudni, üvöltötte, majd beszaladt a fürdőszobába hányni. Pár perc múltán ismét, pedig akkor már egyedül voltak, a kutya meg Lele, de az anyja testéről leváló bűz átfertőzte a kis lakást.

Jeanne-ra néz, de csak egy pillanatra. Megunja a játékot. Iszik egy kis vizet, mondja, s a konyha felé indul. Eléje lép a kicsi Jeanne, riadt arca fehérlik belőle, akár egy reflektor. A belökött ajtó a falnak csapódik, odabent a konyhapultnál egy magasított, támla nélküli, kényelmetlen széken Lele anyja ül. Az ijedtségtől felkapott álla lendületével zuhan is oldalra, karjával nem védi a fejét, ernyedt teste csak úgy lenyaklik. Testhelyzete a földön elutasító. Arca oldalról látszik, szeme csukva. Vékony szálban vér folyik a szája sarkából. Jeanne odavetődik mellé, az asszony fejét az ölébe kapja, felnyúl a pultra, brandyt próbál beerőszakolni a fogai közé. Egy perc is eltelik így, Lele csak áll, a kipattant csatú, lecsúszott póthajat nézi. Odales az anyjára, megint hízott. Festeni való, roppant látvány. Vékony üveglap választja el tőlük, mint az imént a bulvár felé csúszó külvilágot. De aztán ennek a tiszta csendnek is vége van, az utcáról hallani a mennydörgést. Jeanne nem néz föl, de a hangokból ítélve sír. Mélyről jön neki, mintha burukkolna.

 

Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.


Főoldal

2021. május 30.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA