A Körös Irodalmi Társaság idén is megszervezte hagyományos karácsonyi felolvasóestjét Békéscsabán, a Sík Ferenc Kamaraszínházban. Az alkotók a fény témájára írtak ezúttal szövegeket - ezekkel készülünk a karácsonyra a Bárkaonline-on.
Szil Ágnes novellája (rövidített változatával) elnyerte a szakmai zsűri harmadik díját - olvasóink a teljes szöveget olvashatják.
Gala. Dalí
Én nagyon szeretlek, mondom neki, és közben elfordítom a fejem, amikor meg akar csókolni. Ezen egy kicsit nevet, egyáltalán nem sértődik meg, egyáltalán nem lehet megsérteni, mert kicsúszik a kezünkből, mint a higany, a lénye apró gömbökké áll össze, hogy aztán ismét egy helyre fusson. Hogy merészelem, kérdezi. A gyóntatómnak, akihez viccből járok, elmesélem, hogy legelső reggel rántottát rendelt nekem. Évek óta nem reggeliztem, ilyenkor szűk a gyomrom, és szokom még, különben is, a keserűséget, hogy fel kell kelnem. Rám tukmálta a tojást, és az idősebb, túlsúlyos nő ki is hozta, én meg megettem, jólnevelten, a panzió kockás abrosszal takart asztaláról, vajas kenyérrel, mert a vajat szeretem, minden formában, a valódi vajat, amelyet a fejkendős parasztasszonyok hoznak le a hegyekből, a hajnali piacra. Dalí kedvtelve nézett, mondom a papnak a rács mögött, és élvezem a zavarát. Valahogy azt képzelem, hogy ő többet lát belőlem, azokon a kis lyukakon, mint én őbelőle. Az öregasszony, amikor már szedte le az edényeket a teraszon, azt mondta, ne legyek önelégült, a festő engem is ki fog dobni, mint a többi cafkát. Fönt kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, és elővettem Dalí öngyújtóját: aranyból volt, tele sűrű rovátkával, aztán a cigarettatárcáját: kívül bőrrel bevonva, egyetlen karcolás nélkül, belül ezüst, de csak üresség tátongott elő belőle; elővettem hát a cigarettapapírt, a kandallón megkerestem a masinát, ami szálakkal töltötte meg a hártyavékony papírt, egy teve volt, amelynek a száján jött ki a kész cigaretta. Egyetlen szálat készítettem, azt is ügyetlenül, elszívtam az alacsony támlájú fotelban, amíg az öregasszony beágyazott, undokul néztem minden mozdulatát, hogy legalább magán érezze a számonkérő tekintetem, s azt mondtam neki, hogy fogja be a száját, mert engem Dalí mindörökre szeretni fog: mindörökre, értse meg. Nem tudom, honnan voltam olyan biztos benne, de úgy lett aztán, úgy lett az egész.
Narancsot vettem és fenőszíjat, a borotvához, ezért meglepően sokat kellett gyalogolnom, Dalí azt mondta, csak egyetlen helyen lehet ebből a városban minőséget kapni, ostoba módon magassarkút vettem, igaz, akkor talán nem is hordtam másmilyet, aztán egy borvörös kiskosztümöt, rókakeppel, meg ennek némileg ellentmondva egy vékony övet. Az apró autó jól manőverezett ezekben a külvárosi, szűk utcákban, nem mertem volna itt vezetni, mint később Dalíval a vidéki, poros utakon, ahol annyit nevettünk; a sofőr végig dohányzott, ott lógott a cigarettacsík a szája sarkán, végül odavetettem neki valami kis borravalót. Felsiettem a esőtől áztatott kockaköveken a dombra, lebomlottak az eső cérnaszálai, és áldottam Dalít, aki egy kalapkát is rám kényszerített, azt mondta: ilyet hordanak az úrinők.
A kis boltba olyan alacsony ajtó vezetett, hogy le kellett a fejemet hajtani, szalagfüggöny takarta el a nyílást, holott ezen az esős tavaszon még meg sem jelentek a legyek. Belül egy öregember tevékenykedett a piszkos csöndben. Azt mondta, beszéljek lassabban, nem érti rendesen, mit karattyolok. Megismételtem a mondatot, mire egy asszony jött elő, ennek az öregembernek a lánya vagy a felesége, az arcomba vágott a csorba fogak mögül kiszabaduló lehelete, s azt mondta, egy bőrművessel nem ordibálhatok csak azért, mert idegenek, még akkor sem, ha csupán egy nevetséges borotvaszíjra van szükségem, azonnal hagyjam el a boltjukat. Az öreg közben átült az ezeréves bőrvarrógép mögé, mezítelen jobb lábával nagyon lassan nyomni kezdte a pedált, meglódult fenn egy kis kerék, és a tű sokszor-sokszor lesújtott bal oldalon, a tenyérnyi bőrre. A kis ablak alig szolgált valami fénnyel a sikátor akváriumzöldjéből, meg mertem volna esküdni, hogy mosolyra húzódott a szája, amíg a felesége velem perelt, Megvártam, amíg a csiriz- és izzadtságszagú asszony elhallgatott, és a biztonság kedvéért még három másodpercet, ami nálam vagy hét szívdobbanás, és higgadtan nekikezdtem ismét a mondandómnak, hogy én itt egyáltalán nem üvöltözök, csak próbálom az idős úrral megértetni magam, mire a lánya vagy a felesége mellbe taszított, váratlanul és szerintem indokolatlanul, fürge kis kezeivel megfordított, és az utcára lökdösött. Hunyorogva találtam odakinn magam, pedig a nap nem is sütött, talán ott sose, mintha egy használt, piszkos és elrongyolódott napernyőt borítottak volna a világra.
A sarki kerékvető mögött ott állt Dalí, még nem volt javakorbelinek mondható, fehér vászonöltönyt viselt a most is napverte testén, sétapálcát, baljával elpöckölte a csikket, és köszönés helyett csak annyit mondott, hogy akkor talán mehetünk. Belékaroltam, így vonszolta döbbent, szinte még remegő testemet, a felháborodástól el sem tudtam mondani, mi történt, amikor utolért bennünket az öregember, most már volt rajta papucs, és egyetlen szó nélkül átnyújtott Dalínak egy egyszerű papírba tekert csomagot. A fenőszíj volt, tudtam meg később, nekem pedig a vizsgám.
Az ágy túlsó végén az ismeretlen lábat nézem: mint egy Mategna-festmény. Krisztus urunk helyett a saját lábamat. A körmei kékre vannak festve ennek a lábnak, ahogy a kéznek is. Az egyik karom Dalí alatt van, feltornásztam magam valahogy a két kispárnára, onnan szemlélem a nap perzselte világot. Dalí arcán két fénycsík: épp úgy áll a roló. A bőre három árnyalattal sötétebb, mint az enyém, ahogy a krétai bikaugróké is, a táncosnőkéhez képest, magyarázza, a férfiaké a nőkhöz képest, és elmondja, hogyan keveri ki ezeket a színeket, mintha értenék hozzá, mintha valaha is festékhez akarnék nyúlni.
Tegnap nagyon óvatosan, apró falatokban elmondtam neki, hogy nem szülök gyereket. Elég nekem Chloé. Meglehetősen jól fogadta. Azt mondta, akkor hordjak nagyon rövid hálóingeket, csipkés szegéllyel, ami rajtam volt, azt felskiccelte, csak a szegélyt, egy éppen kéznél lévő rajzlapra, a combommal együtt. Zseniálisan rajzol, de a közönség elé csak a festményeit viszi.
Rajzolni, vázolni tanítgat, azt mondja, eleve rosszul fogom a ceruzát, ez még az orosz dajka műve, teszem hozzá, hiába hozatott apám francia pasztellt nekem. Dalí nagyon türelmes – én félóra múlva megunom, feladom, hiába igazítja kezem újra meg újra a szénre. Azt mondja, neki elég, ha szép vagyok, puha, meglepő és szimmetrikus, harminc múltál, ciccen fel anyám a világok mélyén, a muskátlikat öntözi az öregasszony odalent, és mondja az anyám szövegét, használd ki, ki tudja, kapsz-e jobbat.
Salvadornak (micsoda név ez, megváltó, vet keresztet pravoszláv anyám, a világ túlsó felén, elásva) újabban meghajlik a háta, amikor dolgozik, a partiképeken nem látszik, hisz kihúzza magát, elbújik a macskabajsza mögött; végighúzom a kezem a gerince mentén, a ballal megtámasztom, a jobbal visszahúzom a vállát, egyenes megint, csak egy kis időre, ez nem érdekli az én különös szerelmemet. Amíg a párnára visszahanyatlik, azt dünnyögi, már behunyt szemmel, hogy rajzol ő kettőnk helyett is. Leesik a vázlatfüzet, bosszankodva látom, hogy a szén kettétörik, a sarokba írva pedig: Gala Dalí.
