Kiss László
Rendíthetetlenek
Amikor elolvastam Zoltán Gábor 2016-ban megjelent nyilasregényét, az Orgiát, hónapokig nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Sőt azt hiszem, azóta sem tudom, vagyis ez a hatás immár években mérhető, és nyilván évekig tart is még. Lebilincselt a szörnyűséges történet, vitt a jó tempójú, sok-sok párbeszédből felépülő szöveg, és főleg nagyra értékeltem a könyv számomra legfontosabb jellemzőjét: gonosz és könyörtelen iróniáját.
A szerző által az Orgia ikerregényeként aposztrofált, idén megjelent Ólomszívben ezt az iróniát csak nyomokban értem tetten, de nem is hiányzott különösebben. Zoltán Gábor új könyvében ugyanis a nézőpont folyamatos elmozdulását, a leleményes elbeszélői módszert találtam igazán érdekesnek. Az Ólomszív detektívregény, amelyben eleinte két, a nyilasok fogságába esett nyomozó, a kilencéves Hidassy Tamás, valamint játék katonája, Ólom Pál végzi a bűntényfeltárás izgalmas munkáját, az ő hangjukat halljuk, az ő szemszögükből látjuk a velük és családjukkal történteket 1944 végén. A figyelmes és elnyűhetetlen Ólom történelmi okokból később egyedül marad erre a feladatra, zsebből zsebbe vándorolni kényszerül, de amit tud, megtesz a felvállalt ügy érdekében. Tamással és Pállal nyomozunk mi, olvasók is, alkalmazkodunk a sokféle látószöghöz, próbáljuk elválasztani az igazat a hamistól, megérteni a múltat, a távolit és a közelit egyaránt, egészen a nyolcvanas évekig ívelőn. Merthogy a regény két nagy egységre bontható: első fele az embermentő zsidó asszony, Hidassy Klára és kisfia, Tamás (valamint a fiú markában lapuló Ólom Pál) raboskodásának körülményeit járja körül részletesen, míg a második „rész” nagyobb vonalakban nagyobb távot fut be, az orosz megszállás utáni idők világába vezet, a népbíróságok működésétől az első szamizdatkiadványok megjelenéséig, Magyarországtól Ausztrálián át Amerikáig, még ha ez utóbbi földrészeket épp csak megemlíti is a regény. De a könyv két fele természetesen sok szálon összekapcsolódik, és mégiscsak az marad a legfontosabb kérdés, miért kerültek a cellaként használt fürdőszobába többedmagukkal a Hidassy család tagjai 1944 decemberében. Minden más ebből következik.
És hogy mi derül ki a nyomozásból, vagy mit értünk meg a regényből?
Például amit már az Orgiából is, hogy az 1944. október 15. után történtekre nincs észszerű magyarázat, ám ha mégis van – mondjuk, öltek, mert ölhettek, kínoztak, mert kínozhattak –, a helyzet csak annál elkeserítőbb. Vagy azt, hogy minden, ami a két világháború között történt, a békeidőben gyökerezik, a húszas-harmincas évek szereplői a Monarchia világából kapják örökségüket, s amit ők ennek birtokában műveltek, abból táplálkozik, ahhoz méri magát a huszadik század második fele. Esetleg azt, hogy az életben maradt tanúk – zsidók, nem zsidók – kálváriája messzire visz, megye- és országhatárokon túl, kontinenseken át, mert sokan sokféle okból menekültek a sorsuk elől, és ha idővel bekövetkezett is a szembesülés, mint például a regénybeli Böszörmény László kisnyilas esetében, korántsem biztos, hogy fény derült az ún. igazságra. Vagy hogy fény deríthető rá bármikor. „Kezdjük elölről a történetet? Akkor sem lesz másképp” – mondja az Andersentől származó mottó, Kertész Judit fordításában. Pedig Zoltán Gábor legújabb regényét olvasva sokszor hittem, hogy lehetséges. Hogy megfejthető a talány: miért tették, tettétek, miért történt, történhetett meg.
A borító, Hrapka Tibor munkája, ezúttal is remeklés. Áll szilárd talapzatán, nekünk háttal az ólomkatona, és előre néz. Nézi a lőporfüstös, elmosódó semmi tájat.
Zoltán Gábor: Ólomszív. Kalligram, Budapest, 2024., 3990 Ft
