Ragályi-Szabó Dávid
Dalok harminc fölöttiek egzisztenciális válságaihoz
Furcsa október van 2023-ban. Bőven 20°C fok feletti napok, kevés eső, mondhatni, októberi szárazság, olyannyira, hogy a Margit-sziget földnyelve felbukkant a Margit-híd alatt. Hat éve élek Budapesten, azóta ilyet még nem láttam, tehát nem is volt ilyen. Mint ahogy olyan se, hogy kezembe vegyek egy echte daloskönyvet, hacsak nem tekintjük annak az eredeti CD-k mélyén megbújó, kis, irkatűzött füzeteket, amelyek néhány menő képen túl tartalmazták a dalszövegeket is. De most Pál Sándor Attila Daloskönyve mégiscsak elém került. Talán mondhatni: soha jobbkor.
Ha egy kötetnek a Daloskönyv címet választja a szerző, akkor az olvasó rögtön előbányássza az ismereteit a dalokról. Nyilván előjönnek a népdalok vagy Petrarca, de fölbukkan egy másik dalszerző is, Petőfi, és ha már dalszerző, akkor a 21. századi ember számára megjelennek a pop-dalok, amelyeket nem lehet nem tekinteni az irodalom szerves részeinek. Mindenesetre PSA kötetében ezek a hagyományok nagyszerűen lekövethetőek, ugyanis tele van népi (Új stílusú népdal, Az Üllői út felől fújdogál a szellő), irodalmi (Sün, Tavaszi dal) és köznapi (Lyrics, Beef) értelemben vett dalokkal. Innentől elégedettek lehetünk, teljesítette a kritériumokat, foglalkozhatunk a külcsín helyett a belbeccsel. Mert számomra a kötet akkor lett igazán érdekes, amikor ráeszméltem, hogy ezek a dalok az én ősélményeimből is táplálkoznak, ami nem véletlen, hiszen a három év korkülönbség arra enged következtetni, hogy a gyerekkori emlékeink, a kulturális eszmélésünk és a jelenkori problémáink is közel azonosak. Egy generáció vagyunk, ha szabad így. Például a környezetszennyezés tematizálásához a kilencvenes évek rajzfilmjéhez, A bolygó kapitányához nyúl vissza a Cap című versben, és én újra a kanapén ülök pizsamában a tévé előtt, várom a matinét. Azt hiszem, a TV2-n (a.k.a csigakettes) ment. De a vers nem pusztán a gyerekkori nosztalgiát hozza elő, érezteti, hogy a világ nem olyan, ahogy a rajzfilmben ábrázolták („Elmondom, mi történt, vagy mi történhetett volna.”). Nincsenek illúziók: „Wheeler a sitten. / Linka is a sitten”, mégis hívja a kapitányt a versbeszélő, „Kapitány, kérlek, repülj, / a Fehér Házba, a Kremlbe, / businessnegyedekbe, / a Szilícium-völgybe,” hogy a maga módján számoljon le a probléma forrásával. És nem ez az egyetlen pillanat, amikor megelevenednek a gyermekkor hősei, és megjelennek modern kori új mítoszokként a képregények mint kulturális vonatkoztatási rendszerek (Ant-Man, Ars Poetica).
De nemcsak ebben érzek valamiféle generációs közösséget a kötettel, hanem az olyan megénekelt szorongásokban is, amelyek számomra is ismerősek, és legkevésbé sem otthonosak. Ilyen az öregedés (Veterán), a halál („Mi is ezért halunk meg. A szövetek. / Halálra lélegezzük magunkat.” Szünet), de ezek örök témái az irodalomnak. A Vojtina-versekben (Vojtina irodalomszociológiája, Az érett Vojtina dala) viszont megjelenik az örökség, azaz a „mit hagyok hátra” kérdésköre, illetve a „nem vagyok elég jó”-gondolatból fakadó imposztor-szindróma. Az érett Vojtina dala így indul: „Imposztor vagy”, amit tovább erősít olyan sorokkal, mint „én is tudom, te is tudod, hogy ez nem az igazi”, vagy „Baumgartner Zsolt a Minardival” (újabb közös kulturális élmény), „nem vagy tényező, / bár ott vagy a mezőnyben”. Az igazán szorongató érzés akkor tör fel, amikor odaérek, hogy „Könyvgyűjtéssel próbálsz pótolni valamit, / nem lázas olvasással, / hiszen lassan olvasol és keveset” – ekkor az íróasztal mellett álló könyvespolcomra gondolok, és azokra a könyvekre, amelyeket megvettem bár, de nem olvastam még: „építgetsz egy magánkönyvtárat, / felületességed emlékművét”. Ugyanezt csinálom. Bár a dal végi brutalitással és feloldozással nem tudok teljesen menni (nyilván PSA se, hiszen ez egy helyzetdal), mégis itt ül a vállunkon ez a félelem, hogy nem vagyunk elég jók, és ez mások számára is kiderülhet.
És ha már brutalitás és leszámolás: a kötet erősen táplálkozik a vidéki, alföldi sztereotípiákból, de nem romantizálja azokat, mint egykor Petőfi, hanem a közeg 21. századi valóját mutatja meg: „Láttam, ahogy felrobbantották a / brutalista épületeket”. A vidéki városok egy része pusztul, és kifejezetten igaz ez a falvakra, az urbanizáció kegyetlensége felfalja őket. „Kömpöc, Bodoglár, Tázlár, Bócsa, majd / mind elpusztul. Kis privát gyászszertartás / keretében eltemeted őket Budapesten, / a nullás kilométerkő tövébe.” (Konfliktuskerülő magatartás) És egyúttal a vidéki élet szokásait is már bizonyos távolságból figyeli, fenntartásokkal kezeli a disznóvágást (Az utolsó disznóvágás) és a klasszikus falusi lagzit (Menyegző), nem érzi magát a vidéki élet részének, látszólag megszakítja a kontinuitást a családi hagyományokkal („Ki az a mi?” Mi). Már amennyire ez lehetséges, és ez a kettősség ott húzódik minden vidéktematikájú versében: „A homokos föld, ahonnan jöttem, beissza a vizeket, […] Elhagytam és visszajárok: se itt, se ott már nem vagyok.” (Szentendrei elégia)
A Daloskönyv tényleg egy gyűjteményes kötet, amelyben különböző témák és formák is felvillannak, de mindvégig ott lapul benne egyfajta átmenetiség, a „sehová sem tartozás” érzése. Ami feltehetőleg elég sok harminc fölötti emberben felmerül, pláne, ha az ezredforduló környékén szocializálódott, elszakadt az Alföldtől, értelmiségi pályát választott, és történetesen férfi. Szóval nekem mindenképp. „Elhagytuk a paradicsomot, / hogyan tovább, barátaim?” (Ant-Man)
Pál Sándor Attila: Daloskönyv, Magvető, Budapest, 2023., 112 oldal, 2999 Ft.
