Szélyes-Pál Dániel
„Végül a szavak is elhagynak minket”
Muszka Sándor: Idegen állat
Gondolhatunk a rendszerváltásra mint a nyugat végső betörésére, a szabadság visszatérő ízére, a felszabaduló határvonalakra. Ez az a kor, amit személyesen nem éltem át, és mégis mélyen meghatároz. Ebben civilizálódtak felmenőim, ez volt az a normarendszer, ami a végletekig beette magát az emberek életébe, mindegy, milyen volt a viszonyulás. Ez az a fajta társadalmi meghatározottság, ami felmerül egy vasárnapi ebédnél is: ...hát igen, most is mennyi rossz van, és akárhogy nézzük, csak jobb volt úgy, akkor. „Üdvözlégy, mindennek anyja, / felejtés.” Abszurd, hogy az a generáció megy ellene ezeknek a gondolatoknak, amely csak hallva „tapasztalta” a történteket. Alapvető iszonyunk van a megrontás ezen formái ellen.
Az Idegen állat versei az előbbi véleménytől szilárdan elrugaszkodnak, és ezekre a kis, vékony, időette lábakra olyan világot építenek, ami elemien mély, sajátos, mégis valahonnan már ismerős mitológia által mesélik újra el mindennapjainkat. De egy ilyen szemüvegen keresztül nem létezik hétköznap: a bokrok dideregnek a megrontás miatt, az anyaság metaforájává válik az erdő, az apánk a szél. Olyan gyönyörű, kimért szenvedés ez, amiből jóleső dolog a feltámadás. A mindennapi létezés fölötti pillanatok, a hóban meztelen táncoló kedves képe, mind-mind olyan pozitív lehetőség, amit csak meglibbent a lírai én két megpróbáltatás között. Közhely, hogy az alkotónak szenvednie kell; közhely, de igaz. Csak a fontos részlet a szenvedés műalkotásba való átvitelében van, nem magában az értelmetlen szenvedésben. Muszka Sándor vetítőt vesz a kezébe, feltárja traumáit, megéléseit sajátos módon mutatja be; és más se jut eszünkbe, minthogy ezt nekünk néznünk kell: „Sorshúzással döntünk, ki hal meg, / senki nem akar PCR[1] lenni, / odaállítjuk őket a fal elé / – kásás hóból gyúrt golyókkal dobunk –, / nevetünk, ha sírnak.”
Ha nem is tudtunk semmit a Romániában történtekről, a szerző olyan kifinomultan sejteti a történelmi cselekményt és a mögötte álló érzeteket, hogy védtelen civilként vagy akár megvezetett tisztviselőként is lassan részesei leszünk az ottani mindennapoknak. Az első sorból figyelhetjük meg a katasztrofális állapotokat, hisz minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek.
Úgy, mint Örkény a Kenyér című egypercesében, a szerző is megjelöli a vékony határvonalat, a szabadság és méltóság szűkös helyét: a méltóság az, ami nem magától értetődő. Ezen analógia mentén lehet méltóság a meleg víz és a kenyérmorzsa is: „Melegszik a víz a mosófazékban, / ásít az ablak az elégett gáztól, / egymás után fürdünk, amíg kihűl, / ez is szabadság.”
„Emberek vagytok, gyilkolnotok kell,”; örök tematika, ami már az első élőlények között felmerült, és azóta is szorosan kísér, nem marad el. A gyilkolás – valaminek a törvénytelen elvétele, legyen ez bármi – a fő problematikánk. Ölt a versbeszélőnk? De mivel, kivel végzett? Vagy csak úgy érzi, hogy általa is pusztítottak, és emiatt veszi magára a kárhozatot? Mint egy fordított, lírai Bűn és bűnhődés. Belső monológok látomásossága, négysoros, tömör helyzetismertetések által ad a szerző kapaszkodókat kötetéhez. Sajátos utat járhatunk be, mi választhatunk nézőpontokat; az absztrakciót képzelet egészíti ki. Beleenged abba a semmibe, ami ellen ő is állandóan küzd: „Hívom a napot, / hívom a holdat, / gyűljetek körém, barátaim. / Hívom a hegyet, a folyót, / segítsetek. / A semmi ellen a mindent.”
A kötet egésze egy nagy ciklust képvisel. Elérni a mindennapitól, a személyes rémlátomásokon át az önrealizálásig. Hogyan tudunk sajátot kreálni a nyomorban, hogyan lehet a nyomortól elvonatkoztatni? Mindezzel az identitás lehetőségét kínálja fel, kitartást és célt adva többek között egy-egy elveszett olvasónak.
Muszka Sándor: Idegen állat, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021., 88 oldal, 2500 Ft.
