Ragályi-Szabó Dávid
Mindennapi apokalipszis otthon
Mi van akkor, ha a végítélet napja, az apokalipszis, a nagy összeomlás soha nem lesz, mert már van? Ha az apokalipszis nem lódobogás kíséretében érkezik, hanem mindennap megtörténik velünk? Mi van akkor, ha a nagy kataklizma bekövetkezésénél szorongatóbb a mindennapos szembesülés azzal, hogy egyszer csak vége lesz az életnek, és ez ellen nem igazán lehet tenni semmit? Valahogy így éreztem magam, miközben olvastam Simon Márton Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni című 2021-es kötetét.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert már a kötet címe sokat elárul arról, hogy mivel találkozunk a versek olvasása közben. Az éjszaka, a konyhában, a veled, az akartam és a beszélgetni szavak mindegyike témája és szervezőelve a kötetnek. Az éjszaka nem is annyira téma, sokkal inkább mint díszlet vagy alapállapot jelenik meg a versekben. Azt érezhetjük, mintha éjszaka őszintébb lenne az ember. A naplementét követően a mindennapi tevékenységek véget érnek, a külvilág ugyan nem szűnik meg létezni, de fontossága eltörpül a gondolatok, az érzések és nem mellesleg az álmok mellett. A kint és a bent közti ellentét szintén folyamatosan ott van a kötet verseiben, ahol a bent a létezés otthonos, megszokott tere, mondjuk, egy biztonságot jelentő lakás, míg a kint ijesztő és veszélyes („Ahogy az utcára kilépni: iszonyú” – Citromelégia). Ennek az otthonosságnak alapvető része lenne a konyha. Valahogy tudok együtt élni azzal a gondolattal, hogy a legfontosabb beszélgetések egy ember életében éjszaka, és a hálószobában vagy a konyhában történnek. Ugyanakkor a versbeszélő otthona pont otthonossághiányban szenved, a versekben megjelenő bent és a kint zajló permanens apokalipszis összhangban van. Az akartam jelenthet egyoldalúságot, azaz hogy csak én akartam, de te nem; vagy éppen azt a nagyon erős vágyat, ami nem teljesülhetett be. A beszélgetnivel kiegészülve azonban máris megjelenik az a dimenzió, amelyben az elmondás sikertelensége többrétű ugyan, de leginkább abból fakad, hogy a nyelv tökéletlen, nem tudja leképezni mindazt, ami a gondolatok szintjén az egyén számára egyértelmű („Amit szó szerint mondok, azonnal elkezd mást jelenteni” – Engem már csak az őzek és az árnyékok viszonya nem hagy nyugodni). Ezért egy idő után már nem is akarja megpróbálni, csak mímeli a beszédet: „A megszégyenítő késztetést, / hogy beszéljek, föloldottam / abban, hogy minden szavam kicseréltem egy ugyanolyanra…” (Digitális tropikárium), ami odáig fajul, hogy már a lírai én se tudja, hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció (vö. kint és bent): „Egyszer annyit hazudtam, hogy napokra fiktív lettem” (Mítosz). A veled szó pedig kijelöli a beszélgetőpartnert; ha létezhet ilyen, akkor a lírai én mellett egy lírai te is szerepet kap, aki viszont nem tűnik azonosnak az olvasóval, tehát a versbeszélő nem közvetlenül hozzánk beszél, hanem intim, bensőséges beszélgetésekbe hallgathatunk bele. Olyan beszélgetésekbe, amelyek a lírai én és te között zajlanak, feltehetően éjszaka a konyhában, mintha csak elmesélné egy-egy nap történését vagy egy álmot.
Simon Márton versei pillanatfelvételeket villantanak fel, amelyekben egyszerre van jelen az objektív tárgyi világ és egy szubjektív belső világ, keveredik a valóság a szürrealitással és az abszurddal. „A kék műanyag indián leszáll a fehér lóról, / elteszi az íjat, felül egy koszos éjszakai buszra…” (Atlantisz), vagy „A boltos a kezembe adta a visszajárót, / a szemembe nézett és azt mondta: / Végső soron a sárkányt akartuk legyőzni / mind, kivétel nélkül” (Ön mekkora kővel tudna azonosulni?) A pillanatfelvételeknek azonban baljós hangulatuk van, mintha valamilyen katasztrófa utolsó előtti pillanatában készültek volna („Fellökött márványszobor voltam / a földet érés előtti pillanatban” – Digitális tropikárium), amikor a végkimenetel már biztosnak látszik, de még valamilyen irracionalitástól vezérelve bízunk a szerencsében. Ez a folyamatos szorongás és feszültség végigkíséri a kötetet, olyannyira, hogy már egészen hétköznapivá, otthonossá válik számunkra is.
Ahogy Dunajcsik Mátyás megjegyzi a kötet hátoldalán található ajánlójában, ennek a szorongásnak és apokalipszisnek könnyen lehet eredője a koronavírusjárvány, és a versek a szűk térbe zártság lenyomatai. Szerintem hiba lenne csak valamiféle karanténnaplónak olvasni a kötetet, hiszen a pandémia csupán felszínre hozta azt, ami minden ember alapvető létélménye: minden nappal egyre közelebb vagyunk a nagy összeomláshoz. Hogy ez egyénileg ér minket, vagy kollektíven az emberiséget, végső soron mindegy is. Mivel tenni úgysem tudunk ellene, elégedjünk meg azzal, hogy végignézhetjük, közben arra gondolva, hogy „Ami nem ellenállhatatlanul vicces, / az legtöbbször kibírhatatlanul szomorú” (X).
Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni, Jelenkor, Budapest, 2021., 84 oldal, 1999 Ft
