Vörös Viktória
Egy regény, amint keresi önmagát
Ha Kun Árpád előző két prózakötete közül a Boldog észak az azonosulás, a Megint hazavárunk az önazonosság regénye, akkor a Takarító férfi az elfogadásé. Már a cím is jellegzetesen egyenlőség-párti: a „takarítónő” hímnemű alakja, ami nem létezik magyar nyelven, most születik, a címadással. A különálló és kívülálló narrátor-főhős – akár Montesquieu Perzsa levelek című művében – egy más kultúra látószögéből mutat egy fejlettebb gazdaságú, de hagyományos szokásrendet is magában hordozó társadalmat. Az elzártság és a zord időjárás összetartást kíván a nyugat-norvégiai Kakashalom lakóitól, míg a jellegzetesen norvég individualizmus ezt a közösséget átformálta, folyamatosan igazodást kívánva a betelepülőktől. Lakmuszpapír-szerepű itt a sokgyermekes, multikulturális neveltetésű család, ahol a gyerekek tanítják a szülőket még nagyobb nyitottságra, elősegítve bonyolult viszonyhálójuk révén a kulturális tanulást és elfogadást – egy határig: amíg az anya és apa nem kényszerül személyisége feladására.
A regény világábrázolása – a szerzőtől megszokottan – rendkívül gazdag, szinte gyermekien áradó, csapongó. Mindent a kaland, a fantázia és (a csomópontokon) a felismerések összegzése visz előre. A mitikus cselekményszál mellett („tűzhelyőrző” apa és „szirén” anya) megjelenik a történelem (Gyilkoskő), az irodalom (Magyar–Haiti Tor Ulven Társaság), valamint a gasztronómia (szarvasgomba-barlang) utalásrendje; az álomnak pedig szintén fő szerep jut a trilógia záró részében. Az igazi élmény azonban a vers, a művészi alkotás, az olvasás és a soknyelvűség: de csak búvópatak, ritkán „búvótenger” a műben. József Attila Altatója ilyen visszatérő, szinte terapikus szerepet játszik a regényben – haiti és magyar nyelven –, összekapcsolja a gyermekek és az író apa, valamint az alexandrinban verselő szakács-költő sajátvilágát. A rászorulókat ápoló és a családjáról gondoskodó „takarító férfi” felszabaduló munkaidejében Rimbaud-t, Proustot, Rilkét olvas, ezért a gondoskodóközpontban felettesétől feddést kap, amire így reagál: „Miért nincs nyoma könyvnek a kakashalmi jólét burjánzó tárgyi világában?... Olyan hívőnek éreztem magam, aki pogány bennszülöttek közé keveredett”. Az iróniát sem nélkülözi, hogy a művészi alkotás folyamatossága egy ápoltjának adatik meg a fjord lakói között, Reidun számára, akinek az autóroncstelepen hegesztett, majd minden alkalommal szétkalapált szobrai közül egyet a takarító férfi ment meg a múzeum számára, a Macskánk utolsó percei című installációt.
Kun Árpád: Takarító férfi, Budapest, Magvető Kiadó, 2022, 366 oldal, 4499 Ft
