Viola Beáta
Majd ha mind kihalunk
Egy multicég dolgozóinak sorozatos eltűnése titokzatos körülmények között. Megelevenedő dinó-installációk egy parkban. Őslényfestő és vérző orrú kutya, levelek a meghalt apától. Papp-Zakor Ilka két novelláskötete után az első regényében is olyan helyekre, szituációkba viszi az olvasót, amelyek csak eleinte ismerősek, később kiderül, hogy valami nem stimmel velük.
Anita multiban dolgozó, harminc körüli nő. Nagyanyja és nagybátyja, a görkorcsolyázó Elvira és az őslényfestő Ervin nevelték fel egy erdei házban. Anitával nem történik jóformán semmi, napjait kitölti az öregedéstől és haláltól való félelem és az utálat munkája iránt. Férjét, Norbit Párizsba helyezik, Anita pedig levelezésbe bonyolódik Ivánnal, a súlyos beteg orosz üzletemberrel. A nagybácsi, Ervin csak tervezett, de soha el nem mondott, hosszú monológban számol be Anitának a saját és a nővére gyerekkoráról, viszonyáról Anitához, és persze a dinoszauruszokról, az őslényfestészetről és minden evolúcióhoz kapcsolódó gondolatáról, elméletéről. További két szálat képeznek a regényben Norbi és Iván levelei.
A szerző szórakoztató, szatirikus képet fest a multik világáról, egy „multis házasságról”, már ha van ilyen. A körülményes, néhol mesterkélt nyelvezet jól leképezi ezt a fontoskodó, steril világot. „Munkájuk iránti szeretetük túláradó, mindenre kiterjed, amivel a napi rutin során kapcsolatba kerülnek, a kávéautomatától az Excel-táblázaton át egészen az asztali telefonokig (...). Minthogy kedvtelésből dolgoznak, fesztelenül fogadják a munkájukért járó anyagi ellenszolgáltatást. Olybá tűnik, hogy egyedül Anita van itt elsősorban a pénzért.” Persze már a cég leírásában is megjelennek a meghökkentő, realitásból kilógó elemek.
Viola Beáta
A multis világhoz olvasóként nehezen kapcsolható Elvirának, „a halál görkorcsolyás angyalának” erdei világa. Itt sem egymással, hanem csak egymás mellett él ember és ember - férj és feleség, anya és gyerek, testvér és testvér -, ám más személytelenség ez, mint a multiké. Komor, civilizációtól távoli, reménytelen. Lappang a mélyén valami fekete mágiából ismerős fenyegetés. Anita nagyapja felakasztja magát, de állítólag leveleket küld a mennyországból. Anita anyja tulajdonképpen csak egy névtelen fantom, Elvira és Ervin észre sem veszik, ha napokra eltűnik a házból. Egyszer csak beállít a kisbabával, nem sokkal utána meghal. Elvira azt terjeszti, hogy moziban hal meg, valójában autóbalesetben, ahogy Elvira szülei is.
Anita családja szimbolikusan értelmezhető figurákból áll össze, míg Anita és Norbi tipikus hétköznapi karakterek. Olvasóként elég nehéz összekötni Anita őrült, sötét gyerekkori környezetét és felnőtt, felszínes, multis világát. Mindezt tetézik Ervin evolúciós eszmefuttatásai, Iván szláv mitológiáról való elmélkedései és Norbi fárasztó ömlengései és szóviccei. Bár látszólag Anita a főszereplő, az összes karakter hozzá köthető valahogy, ő mégis csak egy vetítővászon, amire a többi karakter gondolatai projektálódnak. Mit szól Iván és Norbi leveleihez, mennyit tud Elvira fiatalkoráról, azt valójában nem tudjuk meg, Ervin monológja pedig el sem jut hozzá.
Ennyiféle olvasási módot működtetni, ennyi szál között folyamatosan váltogatni meglehetősen nagy olvasói elszánást igényel. Első olvasásra a folyamatos finomhangolás fáradtsága marad meg. Másodikra már a szálakat egybefonó motívumháló is feltűnik, amelyek közül a legdominánsabb természetesen a dinoszauruszok és madarak serege.
„Ha azt kérdezték volna tőlem, ki lehetne szerintem a múlt és jelen között a legtökéletesebb hírvivő, a röpképes dinoszauruszok tűntek volna a legkézenfekvőbb válasznak.” - fejti ki Ervin a monológja egy pontján. A regény karakterei a szerző szándéka szerint az evolúcióra adott különböző válaszokat képviselik - evolúciós zsákutca, pusztulást választó, fejlődésének csúcsára ért vagy kihalás szélén álló „emberpéldányok”. Velük képeznek párhuzamot a dinoszaurusz - madár evolúcióra felfűzhető fajok és egyedek. A szláv mitológiából Iván a kiskakast, a hajhászmadarat és halálmadarat emeli ki. Anita és Norbi madaras bélyegeket csodálnak. Elvira tyúkjai nem hiányozhatnak az ablakból, mint a röpképes dinoszauruszok ellentétei, röpképtelen madarak.
Ám Papp-Zakor Ilka motívumai nem feleltethetőek meg egy az egyben egy jelentésnek. Végtelen, nem szakaszos tizedestörtek, nem oszthatók maradék nélkül, megnyugtatóan. Hogy mikor fejtjük meg az összes motívumot a regényben? Majd ha fagy. Az olvasás végén ott kaparásznak tovább a fejünkben a dinók, a kenyérgalacsinná váló, kilátástalan életű multis fiatalok, madár- és fadongó szárnyak csapkodnak. Minél tovább agyalunk rajta, annál megfejthetetlenebbek lesznek, mint egy háztartási eszközökből összeeszkábált, iszalag benőtte, életre kelt dinó. És ez jól van így.
Papp-Zakor Ilka: Majd ha fagy, Pesti Kalligram, Budapest, 2021., 286 oldal, 3990 Ft
