Limpár Ildikó
„A hetedik te magad légy!”
A hét mágikus, mesebeli szám – márpedig, ha jól számolom, Zalka Csenge Virág új mesekönyve, A százegy ajtajú palota a szerző hetedik Magyarországon megjelent, mesékből válogatott kötete. Ebből öt a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg, egy a Világszép Alapítvány meseszép kiadványa, egy pedig a Pont Kiadónál talált otthonra. Ez a hetedik kötet azonban tényleg más, mint a többi, mivel a szerző addig gyúrta-formálgatta az általa régóta ismert és szeretett mesék motívumait, addig rakott hozzájuk saját kútfőből új elemeket, ötleteket, hogy végül új meséket alkotott, még ha az olvasó mindegyikben látja is egy vagy több mese ismert motívumát. Akár azt is mondhatnánk, hogy Zalka Csenge Virág ezúttal túllépte a mesemondó-szerepkör hagyományos kereteit – de én inkább amondó volnék, hogy ez a fajta mesélés is egy a mesemondó szakma fontos állomásai közül. Annak, aki sokat mesél hagyományos módon, élő közönség előtt, és mint rutinos mesélő, figyeli a visszajelzéseket, sőt bevonja a hallgatóságot a mesélésbe, feltárul egy palota százegy ajtaja, és olyan rejtett terek felfedezőjévé válhat, amelyek bejárása felszabadító jellegű.
Ez a fajta rutin és felszabadultság érződik Zalka Csenge Virág meséiből. Ez a kötet a másságával is szervesen illeszkedik a korábbi gyűjteményes kötetek sorába, mert ez tényleg nem egy teljesen új út, hanem az Út rejtettebb szakaszainak bejárása, egy labirintus feltérképezése, ahol sokszor azt érezzük, hogy már jártunk erre, de aztán rájövünk, hogy az nem egészen ez az ösvény volt... Nem oda tart, ahol a madár se jár, hanem oda, ahol a mai gyerek és felnőtt képzelete ül: egy olyan térbe, ahol igény van arra, hogy jobb legyen ez a világ, hiába akarja elhitetni velünk a mindennapok nehézsége, hogy ilyen világ vagy nem létezik, vagy nincs rá szükség. Olyan mesék ezek, amelyek tényleg a mai világ közönségéhez szólnak az ősi mesék mágiájával: a szövege a megszokott módon egyszerre hagyományos és modern, megtartja gyerekkorunk mesékhez kapcsolódó szófordulatait, elhagyja az archaikus, egy mai szövegből túlságosan kilógó kifejezéseket.
Népmesei motívumokból, archetipikus elemekből építkeznek ezek a történetek, de a kortárs kultúránk szülöttjei: míg számos régebbi mesénél érezzük a patriarchális szemlélet dermesztő szelét, ezek a szövegek egy modernebb, az egyenlőséget, az elfogadást hirdető szellemiséget közvetítenek, és próbálnak betölteni egy olyan űrt, amely a letűnt korok szemléletéből adódóan kevéssé reprezentált a világ mesekorpuszában. Nem véletlen, hogy több mesében is visszatérő elem a női szolidaritás, barátság – míg a Grimm meséken nevelkedett közönség elsősorban ahhoz szokott, hogy gonosz mostohák és nővérek kínozzák a fiatal lányfőszereplőt. A nők közötti barátságot hangsúlyozza a kötetben a Gréta és a királynő, illetve a Jó Mária és Rossz Mária. Számos mese próbál küzdeni a hasonlóan káros sztereotípiák ellen: A férj, aki tojást tojt a nők gyakran mesékben is pellengérre állított pletykálkodó természetét állítja új kontextusba, míg más történetek arra törekednek, hogy olyan párkapcsolatokat mutassanak be, amelyek egyértelműen közvetítik a másik fél egyenlőként való tiszteletét, szeretetét (melynek hangsúlyozására sajnos még a 21. században is nagyon nagy szükség van, mivel sokak számára egyaltálan nem magától értetődő), illetve azt az elgondolást, hogy egy jó kapcsolatért, egy „nekünk való” pár megtalálásáért és megtartásáért meg kell küzdeni – de nem biztos ám, hogy egy próba kiállása olyan házasságot eredményez, amely mindkét félnek boldogságot szerez! Két nagy kedvencem ebben a tematikában A lakat és A három lecke, amelyek ráadásul sikeresen rombolnak egyéb sztereotípiákon is (nemi és társadalmi szerepek témakörben). Ezekkel rokon tulajdonképpen minden olyan mese, amely a másik elfogadását bátorítja, és amely megmutatja, hogy nem szabad a külső vagy első benyomás alapján ítélni, sőt az, aki szörnyetegnek tűnhet első látásra, akár megmentő is lehet.
A mesék azt a szerepet töltik be, mint a nagyon rokon műfajú fantasy: a reményt hirdetik, mert képesek elképzelni egy jobb, szebb világot, képesek felmutatni olyan alternatívákat, amelyekben azok az értékek a meghatározóak, amelyeket igazán fontosnak tartunk. Ezért nagyon fontos, hogy egy mesemondó világosan lássa, milyen értékeket közvetítenek a mások elé tárt történetei, hol kell valamin változtatni, ha a régi variáns valamilyen szempontból nem vállalható, illetve, hogy hol vannak azok a hézagok, lyukak a világ meseszövetében, amelyek megszövésre, foltozásra várnak. Szükség van új történetekre – és Zalka Csenge Virág megmutatja, hogyan kell az ősi szálakból (régi mesékből, mítoszokból, legendákból) új, nemes célokat szolgáló darabokat szőni. Ezt a fantasztikus víziót támogatják Orosz Annabella eltalált, szép illusztrációi is, amelyek szintén egyedi módon ötvözik a hagyományost és a modernt.
Elmondhatjuk, azt hiszem, hogy minden Zalka-mesekönyv egyfajta szerzői-mesemondói hitvallás, de mind közül ez a hetedik kötet az, amelyben a legtöbbet adja magából a szerző: nemcsak azt látjuk, milyen típusú mesék, értékek kiemelkedően fontosak a számára, hanem azt is, hogy mi történik, ha nincs az, amit keres. Külön köszönet a meséket követő, rövid háttértörténetekért, és hogy most már van mesénk a földikutyáról és a tárnicsról is!
Zalka Csenge Virág: A százegy ajtajú palota: Újraálmodott népmesék. Illusztrálta Orosz Annabella. Móra Könyvkiadó, 2022., 157 oldal, 5499 Ft
