Farkas Gábor
Apály és dagály között
Már címében is zavarba ejtő Fekete Vince legújabb verseskötete, hiszen a szószerkezetet alkotó két fogalom – a halál és a gyakorlat – úgy áll tartalmi ellentétben egymással, hogy az olvasóban mégiscsak felidézi azt a kellemetlenséget, amely a humánum kikezdhetetlen ontológiai meghatározottságára, félelmeire és szomorúságára, léttel szembeni kiszolgáltatottságára épül. Vagyis a halál fogalmáról mindenképpen a végességre asszociálhatunk (legalábbis egy evilági perspektívából), a gyakorlatok szó pedig (ráadásul így, többes számban) visszatérő cselekvést jelöl, aminek a szemantikai lényege a valamire való felkészülés minél nagyobb sikerrel, visszatérő cselekvéssor segítségével. Nos kérdés, lehet-e begyakorolni a halált?
Sztanyiszlavszkij módszere szerint a színész azt tudja csak hitelesen „eljátszani”, amit bizonyos mértékig átél. Ha Fekete Vince verseinek ebben a kötetben leghangsúlyosabb eleme a gyászhoz köthető emberi érzések ábrázolása, akkor joggal állítható, hogy a szövegvilág minden esetben átélt élményre épül, olyannyira valószerű, hiteles a versnyelv. „Hozzám nagyon közeli embereken keresztül vagyok érintett ezekben a történetekben. Akiket nagyon szeretek vagy nagyon szerettem, mert már nem élnek. Hogy meg tudjam írni őket, át kellett élnem, éreznem a sorsukban a mély, metafizikai magányt, a megfellebbezhetetlen elhagyatottság és reménytelenség érzését” – fogalmazza meg a szerző ezt a versekből áradó testközelséget egy beszélgetésben (Dzsubák Tamás interjúja – forrás: kultura.hu). És valóban, számomra az a leginkább magával ragadó és egyszerre megrendítő jellemzője ennek a könyvnek, hogy a gyászt, illetve a gyászhoz vezető utat a legemberibb egyszerűségben ragadja meg.
A kötet ötvenhét verse egyetlen ciklust jelent, a szövegek tehát nincsenek fejezetekre bontva, mely által, úgy vélem, tovább erősödik az olvasóban az a benyomás, hogy az alkotásokat egyetlen eseménysor szövegtükrének tekintse. Ugyanezt a képzetet erősíti az a tény is, hogy a versek címei zárójelbe kerültek, mintha minden különálló szöveg címe csak egy mottó lenne, amely nem elválasztja, inkább összeköti a költeményekre szabdalt kötetnyi méretű egynemű szövegtestet. És harmadik tényezőként mindezt erősítik a keretet alkotó nyitó és záró szövegek (Dagályapály; Apálydagály), melyek már címükben hordozzák azt a humánumot predesztináló, mégis tragikus között-létet, amelyről, gondolom, nem csak nekem jut eszembe Nemes Nagy Ágnes közismert verse. Fekete Vince intertextusában „a közben ez a Senkiföldje, ami fenyegető, nyugtalan, sötét” (Amikor, és amikor…), és ebben a végpontok közötti emberi térben „az lesz majd a legnehezebb. Amikor nem lesz semmi.” (Nem van sehol)
Talán napjainkra klisésnek számít a költészetben az emberi elme és test létezésének azt a fundamentumát felmutatni, amely a születés és az elmúlás közé szorult, mégis úgy gondolom, hogy Fekete Vincének sikerült a megöregedés, a demencia, az összetartozás, az elválaszthatatlanság, a gyász és az emlékezés aspektusait olyan versnyelvben feloldania, amely egyszerűségében (prózaiságában) mégiscsak újszerű, és nem adja meg könnyen magát a befogadói értelmezésnek.
Fekete Vince: Halálgyakorlatok. Magvető, Budapest, 2022., 100 oldal, 2499 Ft
