Ragályi-Szabó Dávid
A populizmus diszkrét bája
Panem et circenses, ez lehet a populizmus alapvetése: kenyeret és cirkuszt, ételt és szórakozást, teli hasakat és vidám arcokat. A római elitnek már az ókorban is megvoltak az eszközei arra, hogy hogyan tudja megszilárdítani legkönnyebben a hatalmát, hogyan tudja lekenyerezni a plebset, és a 21. század második évtizedében úgy tűnik, ismét visszatértünk ehhez, ha egyáltalán elhagytuk valaha is. Nem vagyok politológus, ezért nem biztos, hogy ildomos lenne belemerülni ebbe a témába mélyebben, azonban Bödőcs Tibor új regényének, a Mulat manézsnak olvasása közben egyszerűen nem tudtam elkergetni ezt a fogalmat a fejemből. Mert mi lehet populistább a cirkusznál? És ha már cirkusz: rossz-e az nekünk, ha pattogatott kukoricát és vattacukrot majszolva jól szórakozunk? Az első kérdésre a válaszom határozottan az, hogy semmi. A másodikra pedig egy bizonytalan talán.
Mert miről is van szó? A Mulat a manézs egy földrajzilag nem meghatározható országban, Hettikániában játszódik. Hettikániában laknak a hettikánok (ki hitte volna?), akik éppen 30 évvel a regény kezdete előtt tértek rá a saját különutas megoldásukra. Megválasztották vezetőjüknek az egykori porondmestert, Luigi Kinget, aki kiépítette a speciális, elemi populizmuson alapuló rendszerét: a cirkuszállamot. És ez pontosan azt jelenti, amit. Az országban a legfontosabb fokmértékké a cirkusz vált, ennek rendelték alá a gazdaságot, a mezőgazdaságot (rózsatermesztés), az ipart (plüssgyártás és gumicukoripar), demográfiát, a médiát, sőt még a törvénykezést is. Voltaképpen Hettikánia egy egykor virágzó demokráciából megalomán, autoriter állam lett, elég durva személyi kultusszal, a „mi és ők”-szembenállásra alapozott xenofóbiával és zárt, ámbár vidám közösséggel. A regény szatirikus mivolta kétségtelen, érezhetően egy disztópia képe rajzolódik ki előttünk, ugyanakkor felvetődik a kérdés: tekinthetünk-e egy államot kategorikusan „rossznak”, ha közben az állampolgárok elégedettek? Számít-e az autokratikus berendezkedés, az emberi jogok bizonyos szintű korlátozása, ha mindez a nép jólétét szolgálja? Tekinthetjük-e Hettikániát egyfajta utópisztikus Kánaánnak? Határozottan talán.
Ugyanakkor Bödőcs regénye nem csak nyers politikai leírásokból és államelméleti fejtegetésekből áll, sőt ezekből egzaktan igen kevés található a szövegben. Ha félretesszük ezt a megközelítést, akkor olvashatjuk úgy is, mint az öregedés problematikájával foglalkozó regényt, amelyben az egykor dicsőséges, bravúros, közkedvelt porondmester szépen lassan elveszti uralmát a teste felett. „Bomló, rohadékony lény az ember, nincs mit tenni. Eljár az idő. (De mikor?) Mikor bont vitorlát a romlás, szirmot az enyészet? Hova lesz a csontokból a keménység, a vérből a kakasosság? Mikor lesz a vágtából poroszka, a zúdulásból beesés, a zuhogásból csepegés?” Az egykori korhely egészségügyi megfontolásból két éve nem iszik, a női szívek hajdani elrablója merevedési problémákkal küzd, a valaha ereje teljében lévő férfi most pelenkát hord. Luigi King mint szerep örök, azonban Luigi King mint ember lassan az enyészeté lesz. A diktátor, élet és halál ura ugyanazokkal a problémákkal szembesül, mint nagyon sok más férfi: a lenyugvó napnak még sincs ereje. Ennek a hiánynak a metaforája a könyvön végighúzódó tengerhiány-metafora, ugyanis több ízben kesereg Luigi azon, hogy „Nincsen tengerünk, de ha lenne…” A régmúlt dicsőségének emléke, a „Rég volt az, midőn sátrainkat hét tenger mosta”-nosztalgia egyszerre a hettikán történelem romantizálása és az idősödő porondmester visszatekintése saját, szebb korára.
De láthatjuk azt is, hogyan dörgölőznek a rendszerhez a rendszertől függő elemek, a szervilizmus és a megfelelési kényszer hogyan készteti egymás túllicitálására a vezető tisztségviselőket. Közben a szemünk előtt zajlik az elkerülhetetlen bukás, a többször előkerülő, de csak a végén elsülő fegyver képében Damoklész kardja ott lebeg Luigi feje és rendszere felett. Végignézhetjük, hogyan omlik össze egy személyi kultusz, ha a kultusz tárgya lassanként elmúlik. A cél nemes, az ötlet jó, a megvalósítás hibátlan, a közönség tapsol, mégsem vagyunk boldogok.
Bödőcs új regénye remek olvasmányélményt nyújt, egyszerre szórakoztató és sokrétű. Karakterei lényegesen emberibbek, mint az előző, Meg se kínáltak című könyvében, ami nyilván kicsit paradox, hiszen Hettikánia létezésének nincs realitása. Nyelvileg bravúros, a szavak szintjén nagyon széles spektrumot fed le, a szokatlan szóvirágok és a jelzőhalmozások üdítőek, ugyanakkor nagy mennyiségben – és nincs kis mennyiség a könyvben – fárasztó, de nyilvánvalóan ez a túldíszítettség a cirkuszközeg sajátja. A miénk pedig ez a kicsit szorongató érzés, hogy bár nyilván nem így, de mi van, ha ez valóság lesz? Amellé már biztos nem szívesen fogyasztanánk pattogatott kukoricát vagy vattacukrot, ez biztos, „ez az egyszeregy.”
Bödőcs Tibor: Mulat a manézs. Helikon Kiadó, Budapest, 2021., 212 oldal, 3999 Ft.
