Szabolcsi Viktória
A bolond, a zseni meg a hajszál
Egy ember, akinek éppen kisiklott az élete. Egy másik, aki a bolondokházában is látszólag remekül boldogul. Egyikük a céltalan csapongás, nagyvárosi depresszió, drogokhoz menekülés után érkezik meg a mélypontra: a töröcskei Pszichiátriai és Addiktológiai Centrumba. A másikuknak minden jel szerint kezdettől fogva ez volt az otthona. Szobatársak lesznek, cimborák, bajtársak, bizalmasok. Egymás ellentétei, anagrammái, vagy éppen tükörképei? Értelmezhető-e egyik ember a másik nélkül? És hogy jön mindehhez a nyelv, költészet, halálfélelem és Isten?
Mesterházy Balázs ötödik könyve, a Penészes Isten egy verses regény, amely nem csak formáját tekintve rendhagyó, hanem nyelvezetében is. Egyszerre rehabilitációs napló, száraz szakzsargonban beidézett szabályzatokkal, napirenddel, pszichiátriai kórrajzokkal, csoportfoglalkozások és terápiás irányvonalak leírásával, és egyszerre krónikája egy elme pokoljárásának, magányának, istenkeresésének is. Mindeközben tanúi leszünk a nyelv fokozatos szétbomlásának és újjászületésének is, valahol az őrület és a költészet határmesgyéjén.
A Penészes Isten hőse, a drogfüggő nagyvárosi értelmiségi egy autóbaleset után kényszergyógykezelés alá kerül. A kínok kínját éli át, amíg egy szétcsúszott világból újat teremt. Közben terápiás naplót vezet, ebbe kapaszkodik. „Amellett, hogy elfoglal, / talán kicsit életben is tart. Olyan ez most kicsit, / mint egy zsinór (köldök?) vagy egy életmentő hang / a viharos, hófútta hegyen: kapcsolat a valósággal.” (Haraglajstrom) Ezen keresztül nyerünk betekintést eszmefuttatásaiba, látomásaiba és a függőség bugyraiba („én addig fejben játszottam lázas nyelvi játékaimat: / bolondokháza, pláza, jólfésült álca, bárca, / mindegyiknek ember a tárgya.”) (Nyelvi játékok) A költészet mindvégig ott ólálkodik az intézeti kórtermek sarkán („... kokainista az instán, / gondolkozz el az okain is tán.”) (Kokainistán), akárcsak Isten maga („...egy nyári hajnalon, / nyitva volt az ablak, és látta istent a kertben, / ahogy oson, gúnyos mosollyal surran a falnál”) (Isten a kertben). A különös szobatárs, Andor trillázó, folyton újító, alig-alig érthető nyelve eleinte csak cetlire írt versikék formájában jut el hozzánk, olvasókhoz. Ahogy a barátság mélyül a két szereplő között, úgy válik Andor hangja egyre szervesebb részéve a főhős megszólalásának is. „Mindent összevetve / a szegény, kusza bolond szavaiban egész jól / megtaláltam azt, amit én is mondanék” (Büfézdem). A két szobatárs közös magányában – mintegy a halálfélelem ellensúlyaként – kibomlik a kétségbeesett istenkeresés is. „Készakarva mondom ilyen egyszerűen, nyersen, / merthogy az egzisztenciális félelmen nincs mit / szépíteni: vagy van jóisten, vagy kurva nagy / szarban vagyunk!” (Őszikézek) De úgy tűnik, Isten „nem segít, óv, hanem grimaszol nekem, / és fenyeget, hogy felfal nemsokára.” (Megnyílik a menny)
Végtére is, a magány, a gyötrődés és a kiútkeresés könyve ez. „És amikor azt hisszük, épp szabadulunk, / csak a lakatjainkat igazítjuk meg.” (Búcsú) Olykor kíméletlen és keserű, mégis megindítóan szép krónikája az elme sínylődésének.
Mesterházy Balázs: Penészes Isten, Kalligram, Budapest, 2021.
