Szabados Attila
Konstrukció-dekonstrukció?
Vida Kamilla folyamatosan ellentmond, mégsem hagyja nyugodni, hogy mi történik akkor, ha senki sem figyel. A Konstruktív bizalmatlansági indítvány egy látszólag megkonstruált világot szed darabokra, és építi fel megint. Csapongása tudatos, kilengése megszerkesztett. Igazi csemege, ami mégis megdolgoztatja az olvasót; szövegei nyomot hagynak.
„Friss és fanyar” – olvasható Vida Kamilla debütkötetének ajánlójában. Ezt a két jelzőt számos dolog alátámasztja, akár a szóhasználatot, akár a mondat- vagy képalkotást vesszük górcső alá. Költeményeiben Vida Kamilla mégis megannyi helyen kapcsolódik nem csak a kánonhoz (nagyon pozitív értelemben), hanem fontos és univerzális tematikákhoz, mint a család, a közösség, a nemzet- és identitástudat. Ezek meg- és átszűrésével, valamint az induló költőgeneráció egyéni reflexióinak találkozásával válik kötete olyan egységgé, amely szerintem képes eloszlatni a kortárs költészethez és a líra megújításához kapcsolt negatív előítéleteket.
Címválasztása szokatlanul hosszú, ráadásul – elsősorban – a politikatudományi terminológiával van rokonságban. Fontos kérdéssé válik, hogy ki és miért válik bizalmatlanná, és ez hogyan realizálódik a szövegekben. Ennek ellenére címadó versét az alkotó a kötet végére helyezte, szinte azt sugallva, hogy nem, ne is várd, hogy azonnal elmondom, olvasó, hogy mit szeretnék; találd ki, sőt, vedd tudomásul, hogy ez a líra, ezek a problémák nagyon is valósak. Ugyanakkor képesek arra, hogy levetkőzzék önmaguk komolyságát, nem süllyednek kioktatóvá, de az önirónia, a szarkazmus jól bevált és manapság – leginkább a privát környezetben – kedvelt eszközeivel élnek. Tematizálja kötetének születését, versbe foglalja a közösségi élet, a diákélet megannyi velejáróját. Rögtön az első vers (Majd visszatérünk rá a kommunizmusban) kimondja, hogy az alkotónak „nincsenek traumái”, azaz átvág egy nagyon súlyos csomót – és mégsem. Pontosan elég az a trauma, amit a mindennapi élettel járó megfelelési kényszer vagy egy-egy megmagyarázhatatlan jelenség okoz.
Vida Kamilla folyamatosan ellentmond, mégsem hagyja nyugodni, hogy mi történik akkor, ha senki sem figyel. Egy látszólag megkonstruált világot szed darabokra, és építi fel megint – visszatérve a címadó vershez, ez jól lekövethető: diskurzusokra szabdalja környezetét, legyen az egy kocsmai beszélgetés, egy emlék, mindegy; a lényeg mindig a kapcsolat, az interakció még akkor is, ha az alkotó egyedül van. A traumát, a meghökkenést pedig ez okozza: a kiindulóállapot és a végkifejlet közötti óriási szakadék. Éppen ezért fanyar, mert erre nem reagál nagy elégikus monológokkal, patetikus és magasztos képekkel. Ehelyett megy tovább, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy mindent megtett, rögzített és végiggondolt. Persze helyet kap a váratlan, a rögtönzés, de a sarokból akkor is ott figyel a konstrukció és dekonstrukció váltakozó impulzitása. A következőt írja például a vajon mit gondolhatnak a tyúkok amerikáról? című versében: „színesek voltak, és a délutáni szabadidő közben pusztultak el. így kellene meghalni voltaképp mindenkinek.” Tehát igenis ott van a mélyben az, amitől nem lehet szabadulni, a következtetés elhagyhatatlansága. Alatta pedig azok az örökségek, amik a családhoz, elvágyódáshoz, magányhoz stb. kapcsolódnak, tehát akár a nagy (költő)elődökhöz is. Metodikája teszi azzá, ami: frissé, fanyarrá. És persze ez, hogy nem hagyja magát, előveszi a közhelyeket, kiforgatja, felrázza, nem tűr ellentmondást abban a tekintetben, hogy ezek mind a valóság szerves elemei.
Formai és tartalmi szempontból is rendkívül egységes kötet. Csapongása tudatos, kilengése megszerkesztett. Ezt bizonyítja, hogy egyik versének tényeivel ráerősít egy másik gondolataira. Például a család és a közösség vonatkozásában, hiszen láthatjuk, hogy egyik a másik nélkül igen problémás. Ha nincsenek mesék, gyerekkori beszélgetések, emlékek, akkor hogyan jöhetne létre a viszonyítás azzal, ami most van? Ha nem lenne tudomásunk arról, legalább egy kicsit, hogy milyen volt egykor a környezet, hogyan szemlélhetnénk egy víztornyot, egy gesztenyefát? Vida Kamilla válasza: „a templom előtt fekvő gesztenyék burok nélkül is vadak maradnak” – írja gesztenyetaposók című versében. Ha valamit lehámozunk, mélyre ásunk, megleljük annak szubsztanciáját, csak rá kell szánni az időt, és vállalni kell a csalódás, a sérülés kockázatát. És ha ez utóbbi bekövetkezik, akkor vegyük tudomásul: elég könnyen elsajátítható, hogy hogyan kell mindig a gyerekkorra hivatkozni; / minden taposáskor megfogadom, hogy ez lesz az utolsó” – írja a fentebb említett vers zárlatában.
Ezért is lesz hiteles – stilisztikai értelemben is vállalja a kockázatot, nem riad vissza szavaktól, üzeni, hogy a nyelv anyag, és használható, bármilyen szövésű is. A cikluscímek is három eltérő irányba húznának, ha a merész gesztus nem tartaná szorosan össze őket. Az Eszter hagyatéka, a Május 35. Rákospalotán és a Lehman Brothers is egy-egy jól kidolgozott fricska, alatta pedig ott zubog a tisztelet és az alázat afelé, amivel dolgozik, amit versének tárgyává választott. Ez vezeti kételkedésre, ezen rögzült és egyoldalú kapcsolatok, viszonyok és beidegződések relevanciáinak feltárása, legyen szó a hitről, a történelemről, a közösnek hitt emlékezetről. Ezek miatt vált számomra a Konstruktív bizalmatlansági indítvány az egyik leghitelesebb alkotássá a debütkötetek sorában.
Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány, Magvető, Budapest, 2021., 72 oldal, 1999 Ft
