Kustár György
Élvezetes-komoly hakni
Szeretek detektíveskedni. És egy olyan kötetre bukkantam, ahol ezt a vágyamat kiélhettem. Bíró-Balogh Tamás, a Kosztolányit is kutató irodalomtörténész játszik. Alkalmi-előad. Haknizik. De ezt eléggé komolyan veszi. A kötet tele van allúzióval, direkt idézettel, átszövik az intra- és intertextuális utalások. A szerző pedig, otthonosan mozogva az általa kutatott világban, mindenen csavar egy kicsit. Irodalmi fikciókat ír újra (nem csak Kosztolányit), összekeveri őket, kikényszeríti őket az eredeti kontextusukból, újrapozicionálja, néha utalásrendszerekbe oldja szét őket. Talán egy laikus olvasónak éppen ezért némileg zavarbaejtőek lehetnek ezek a szövegek. Bíró-Balogh érzésem szerint középhaladókat céloz meg velük, akik értik az idézeteket, tisztában vannak azokkal a játékszabályokkal, amelyek alapján játszik; akik cinkosan összekacsintanak a haknizóval, esetleg maguk is detektívmunkába kezdenek, hogy kiderítsék, kiktől és hogyan idéz, aztán maguk is összerakják a novellákat, és ehhez képest értik meg, mit is műveltek velük olvasás közben. Vicces – ezt egyébként ő maga is elmondja ebben a kötetben.
Én kifejezetten élveztem a szövegeket, mert folyton megakasztják a lineáris befogadói folyamatot, mely szavakról szavakra, gondolattól gondolatig lépeget. Mindenhol van egy-két akadály. Esti Kornélból egy fikcióban „valós” személy válik (Kernel Kálmán másodszor is eltűnik), Kosztolányi pedig beleíródik a szövegbe (A kalauz), hogy fikcióvá váljon, mindez mégis a szavak birodalmában zajlik. A narrátor beleszövi a mesélésbe a róla szóló kritikákat, tanulságként utal a köteten belüli másik novellájára (Múzsa és múzsa), amivel önmagát kanonizálja. Megcserélődnek nézőpontok (A kézirat), vagy ellentétébe fordul egy Esti Kornél-történet (A csúnya lány).
Mindeközben pedig rendre irodalomelméleti dilemmák kerülnek terítékre, amire jó példa a már említett Kernel Kálmán másodszor is eltűnik. Már csak az ismertetés megértéséhez is kapaszkodni kell: de az a lényeg, hogy Balogh Tamás a fikció részévé válik, a hős története során pedig az eltűnés és felbukkanás problémája rajzolódik ki a maga élességében, miközben a narrátor mindvégig tudatosítja bennünk a realitástól való távolságot. Persze eközben is játszik: „Most tehát, hogy előbb a fikcióban, majd a telefonhívás után a valóságban is magándetektív lettem, itt az ideje feltenni a kérdést magamnak, amit Paul Auster hőse is feltesz magának az Illúziók könyve 138. lapján: hogyan lehet megkeresni azt, aki nem létezik?” Többszörös tükörjáték rajzolódik ki: valahol, miután a narrátor szó szerint idézteti Estivel a róla szóló regényt, vagy ő maga citálja mondatokra rúgó hosszúságban, elkezd íródni az új történet. Létrejön a Balogh Tamás korábbi novellájában szereplő nyomozóiroda, Esti Kornél megbízásából „valódi” nyomozás kezdődik, feltűnik Lenker (nevének jelentése: kormányos!), a fura nyomozótárs, aki detektíveskedni Paul Auster New York trilógiájából tanul, és aki egyébként profin göngyölíti fel az ügyet, és mindvégig kezében tartja a szálakat. Lenker aztán eltűnésről kezd beszélni, megjelenteti a kutatást a legteljesebb részletességgel, végül nyoma vész. Felszívódása előtt viszont kiderül: Kernel második eltűnése előtti levele az Esti Kornélból idézi azt a részt, melyben az eltűntek és a halottak kapcsolatáról van szó. Ezt Lenker szó szerint felolvassa Balogh Tamásnak, néhol maga kommentálva a leírtakat, de tulajdonképpen Esti Kornél hangján szólalva meg. A tükörjáték egyre bonyolultabbá válik. „Ravasz fickó ez a Kernel Kálmán: eszerint olvasta a róla szóló novellát, és második eltűnése után idézett belőle.” Végül megjelenik egy novella A megfigyelt címmel, amely a narrátor sejtése szerint róla szól, és valószínűleg Lenker írta. Végül, ahogy a Balogh Tamásról szóló kisregény végén szereplő Auster-idézetben, a narrátor fogja a kalapját, és elköszön.
Izgalmas a játék. Megíródni, fikcióvá válni, majd újra beleírni a megírtba, kívülről beleszólni egy már meglévő, ráadásul kanonizált szövegbe. Élvezni, ahogy a vele játszott játék során megszűnik ez a kívülállás. Pontosabban egy szövegen belül jelenni meg újra, egy kreált térben, ahol minden „valós” és „nem valós” már egy más játékszabályok szerint zajló világnak, az írottasnak a része. Vagy még mélyebb dologról van szó? Talán arról, hogy gőg a fotelban heverészve, könyvvel a kézben megmondani, hol a határ köztem, olvasó és az olvasott közt?
Okos felvetések, agytornára késztető kérdések ettől a kötettől. De talán pont ez a hátrányuk is. Az írások hangulatát figyelve az fogalmazódott meg bennem, hogy itt mégiscsak inkább egy irodalomtörténészt látok, mint esztétát. Másképp fogalmazva: mintha ezek a szövegek nem is novellák akarnának lenni, hanem kísérletek. Színre visznek és tesztelnek – irodalomtudományi kérdéseket. Mindez persze nem gond, csak mintha ebben az okos játékban az értelem kezdene dominálni, az esztétikai dimenziót némileg háttérbe szorítva. Persze ott meg, ahol a novellacsokornak azt a címet adja, hogy Hakni, éppen a szépírót érzem, aki éppen nem is akar kérdezni. Már megint játszik velem, velünk? Lehet. De bármennyire is bosszantó ez, mégis élvezem.
Bíró-Balogh Tamás: Hakni, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2019., 148 oldal, 3250 Ft
