Szabados Attila
Versek, finomhangolásra
Ritkán találkozunk olyan verseskötettel, amelynek van felhasznált irodalma, és ha van is, akkor sem szolgálja annyira a nyelvi pontosságot és a szinte tudományos leírást, mint Juhász Tibor verseskötetében, az Amire telik címűben. Egységes könyv, nem halmoz robosztus költői képeket, nem akar poszthumán képet festeni. Ehelyett erősen és tűpontosan tematizálja a figyelem és a mindennapi élet peremterületét, és e kettő találkozása olyan egyéni szűrőt eredményez, amelynek szűk keresztmetszetén ezek a versek megszületnek. Elgondolkodtam, hogy érvényes-e az a problémafelvetés, hogy az ennyire szubsztantív ábrázolásban elkezd felbomlani a vers vers jellege. A következőkben azokra a fontos megoldásokra utalnék, amelyek ennek ellenkezőjét igazolják, Juhász Tibor kötetét pedig méltán helyezik a minőségi kortárs líra darabjai közé.
Tematika szerint a három egység hajszál különbséggel követi az előzőt, azaz úgy ugrunk át a külső megfigyelésből a személyes térbe, és a privát élmények megragadásába, hogy nem vesszük észre a váltást – ezt segíti, hogy a kötet három ciklusának nincsenek külön címei, helyette a belső sorrendiség segíti a tartalom szempontjából fontos váltásokat. Az Örökség és az Eladósor például nagyon határozottan, mégis alig észrevehetően készíti elő a következő szakasz hangnemváltását.
A versek ezen felül látszólag nyelvi szegénységgel bírnak, de erről valójában szó sincs – a metaforák, hasonlatok háttérbe szorítása engedi, hogy a megfelelő szóhasználat kidomborodjon, hogy ne legyenek túlírások, terjengős részek, azaz a feszes és pontos vers egy bizonyos metodikája rajzolódik ki. A Szükség, a Sárház, a Kényelem című versek persze tragikusak, de a kérdés az, hogy kinek – nem látjuk a szándékos együttérzés felébresztésének motivációját, csupán a valóság, a jelenet darabjait. Éppen ez az, ami plasztikusan kerül az olvasó elé: az életkörülmények állapotával járó elfogadás, a beletörődés és a hozzászokás, ami még egy másik környezetben sem válik le az emberről: „…óvatosan kinyitották a deszkaajtót / és lefeküdtek a földre” – írja a Kényelem című vers zárlata, amelyben az új ingatlanba költöztetett család néhány tagja inkább a sufniban tölti az éjszakát. Következésképp új perspektívába kerül az otthon definíciója, amely nem tűri meg az idegenséget, de megköveteli a megszokott komfort vonásait. Ebben az egységben helyet kapnak a Sztálinvárosi gyerekek, egy felnövekvő generáció, akik ugyan rácsodálkoznak a munkagépek nagyságára, de a vers végén felülről nézik a város egészét.
A nyelvi hozzáállás azonban még ezen a szűk sávon is változni látszik a témák függvényében. Az otthon és az életkörülmények Juhász Tibor egyik fontos témája, amely túlnyomóan a társadalom perifériáján élőkről szól, fizikai és szociológiai értelemben is megmutatkozik. A környezet és az én viszonya, egymásra hatása kölcsönösen jelenik meg az emberek döntéseiben, sorsaiban és az ajtó alatt bezúduló vízben a szigetelés hiánya miatt. Figyelme ezek után csak néhány fokot fordul, hogy egy kicsit közelebbről mutassa meg ugyanezt a személyes tér vonatkozásaiban. A leleplezés fontossága és az egyes szám első személyű megszólalás váratlanul kellemetlen helyzetbe juttatja az olvasót, de épp ez a lényeg, hogy mi mit kezdenénk ezekkel a szituációkkal? Az Ugye hogy nem nehéz például helytállás egy olyan környezetben, amit a megélhetés tesz szükségessé. Élelmiszerüzletek, irodák, trafikok – a dolgozó ember mindennapjainak ciklikussága, és az erre irányuló változtatási szándék. „Már harmadnapja vártuk a fizetésünket” – egy finom József Attila-i áthallás és a hierarchizált mikroközösség hiteles bemutatást eredményez: az interdependenciák jelenlétét az emberek között, vagyis a kiszolgáltatottság és az egzisztencia kapcsolatát.
A második ciklus második fele ismét visszatér az otthon és a lakások leírásához, de egészen más gesztussal. Olyan, mintha a szemlélődés már egy lezárult korszakból, egy visszatérésből építkezne, kényelmetlen és szűk helyekkel, felhalmozott dobozokkal. Egyszerre statikus és mozgékony, az emberi létezésre utaló igék ugyan helyet kapnak, de a konkrét mozgást mégsem látjuk. Számomra ezek a versek egy folyton készenlétben álló és bármelyik pillanatban az otthonát elhagyni képes ember állapotát mutatják, aki mégis szinte beleépül a környezetbe, hozzáragad. „Megkapod a falakat” – írja a Ráhagyás című vers kezdősora, amely ennek az egységnek az utolsó darabja is.
Előkészíti a harmadik ciklust, amiben az olvasó kiszakad a gyári környezetből, a lírikus újra megfigyelővé válik, erősödik a mellékszálak bemutatása, a lényegtelennek tűnő apróságok – ezzel a kötet számomra Pilinszky János életművének késői darabjait juttatta eszembe rövid verseivel és leginkább zárlataival, amikkel a vers végére megtalálja a fő fókuszt, amit addig csak keresett. A Portré című vers ennek szép példája. Ez az utolsó ciklus váratlan fordulatot is hoz, konkrétan azt az élményt, hogy a természet átveszi az uralmat az addig annyira fontosnak tartott lakások, gyártelepek, sufniházak szobáiban, falain. Végül oda jutunk, ahonnan elindultunk: a gallyfonatokból, nádkötelekből felépített sárház visszaadja magát az indáknak és gyomoknak.
Juhász Tibor: Amire telik, Scolar Kiadó, Budapest, 2021., 68 oldal, 1790 Ft
