Szabolcsi Viktória
Teljes napfogyatkozás egy bordakosárban
Katona Ágota Kezdetben, mégis vihar című verseskötetét olvasva sötét utazásban lesz részünk. A sorok közül a természet elemi ereje árad, tépi a fákat, tölti meg tüdőnket viharos széllel. Mégis „állati csend van”. Elhagyatott bérházak folyosóin, kórházak megrekedt levegőjű, klórszagú termeiben várakozunk, ókori és új évezredbeli romok alatt keressük a középpontot, a földrengésbiztos helyet. Katona Ágota verseiben visszatérő motívum a vadon, az erdő mint szentély, ugyanakkor a térképek és határok is. A modern kori ember elvesztette a kapcsolódási pontot a mitikus vadonnal. Önboncolgató, bátor könyv ez, írója nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy leszálljon „a beszéd aljáig”. Ahogyan Az érzékek éjszakája című versében is írja: „Tanulok úgy beszélni, hogy / széthasítsam az ép szövetet.”
Mottóként Paul Verlaine Szaturnuszi költemények című versének egy részletét választotta a szerző, és valóban, a mitológiabeli szaturnuszi befolyás tetten érhető az egész kötetben. Baljós, melankóliával átitatott, ki nem mondott, csak sejtetett sötétség ül az alján mindennek. A születési anyakönyv párba rendeződik a halottival. Az idő dátumok közé záródik, halotti anyakönyvbe. Mindenhol határokba ütközünk, a test, a szervek, a születés és a halál határaiba. „Határkövek közt haladsz, nyomodban / Platón, sosem előz. Örök külső sáv / véd a zöld űrtől.” (Hermák félúton) „Beszögelt, vak ablakok alatt” keressük a fényt. Van ugyan térképünk a világhoz, de a kiindulópont bizonytalan, hiszen az a költői Én maga. „A mítoszba egyenesen hajtanak bele. / Az égi szerelem felé is vezet egy sugár- / út, átszúrja a bordák közötti szent teret.” (Arisztophanész mítosza)
Végső soron Katona Ágota a halál megmásíthatatlanságát járja körbe, újra és újra. Mint „egy érzéstelenítés nélküli műtét dokumentációja”, végigkísérjük a lírai Ént a hideg kórtermektől a szervek leállásán át a földi maradványoktól való búcsúzásig. Egyetlen középpont körül keringünk: az anya elvesztése körül. „Az anyai kéz az emlékeimben / a halál allegóriája”, írja Égés, hamu, albedó című versében. Az anya és az ő mitológiai megfelelői: az erdő, a Hold, a madonna, „egy vadász istennő öle”, mint vissza nem kapható „idézőjelek az égből”, „préselt tájként” lapulnak bennünk. Az anyafák élnek, akkor is, ha kivágják őket.
Katona Ágota Kezdetben, mégis vihar. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2021., 84 oldal, 2000 Ft
