Ragályi-Szabó Dávid
Játék tét nélkül
Érdekes dolog ez az olvasás. Nem ismertem Debreczeny Györgyöt korábban, és ez inkább rólam mond el dolgokat, mint a szerzőről. De örültem, hogy ennek ellenére kezembe került a könyve, mert ilyenkor tiszta lappal, mindenféle prekoncepció nélkül találkozhat az ember egy-egy kötettel és szerzővel, nincs az az érzés, hogy kényszeredetten összehasonlítsa az előzőkkel, ne adj isten, még valami korábbi élmény miatt a tetszés–nem tetszés tengelyén nosztalgiából feljebb vagy lejjebb kússzon. Önmagában tud állni, mint a cövek.
Három menetben, kollázs nélkül: ez a címe. Izgalmas, a menet egyből előhívja a halvány Rocky-emlékeket meg a kapcsolgatás közben elkapott UFC-meccseket, egyszóval a sportot. A sport pedig játék, illetve a játék egy kompetitív módja, hogy bebizonyosodjon, ki a jobb (Magyarok!) vagy erősebb, kinek jön ki jobban a lépés (a kötet egyik verse: Miért nem lettem sakkvilágbajnok?). A hármas tagoltságról óhatatlanul beugrik a versenymű fogalma meg a szonátaforma, bár ehhez már lejjebb kell nyúljak, megerősítésképpen pedig zenészbarátokat is zaklassak, de hát ilyen érdekes dolog ez az olvasás. Gyors-lassú-gyors, motívumok jönnek és eltűnnek, majd visszatérnek, versenyeznek egymással a hangszerek, szólamok, játszik velünk a dallam és/vagy a zeneszerző, de itt a verseny előre le van futva, ha úgy tetszik, meg van írva, és a legtöbbet mi nyerjük, hogy meghallgattuk a művet. Tiszta haszon. A kollázs pedig ragasztott képalkotói technika, szóval ennek hiánya vagy arra utal, hogy nincs összefüggés a három menet között, vagy ennek ellenkezőjére, hogy eleve összetartozik a három (sport, zene, képzőművészet), és nincs szükség ragasztásra, mert a három: egy. Tényleg izgalmasan hangzik, leginkább azért, mert tele van a játék lehetőségével.
Viszont a könyv olvasása közben ez az izgalom sajnos alábbhagyott. A kötet szerkesztése igazolta az előzetes elvárásokat, az 1. menet valóban bevezet, mintákat mutat meg, témákat vet fel, hosszabb, szellősebb versek és tömör rövidversek váltakoznak benne, a 2. menet egy mereven elkülönülő, sűrű haikukat, kétsorosakat (vö. bagatell), míg a 3. menet ismét nagyobb lélegzetű, hosszabb verseket tartalmaz. Témákban is erős: szürrealitásba hajló képeivel sokszor megkérdőjelezi az elme normális működését (eleve: van-e olyan, hogy normális), másutt pedig érezhetően az avantgárd hagyományt viszi tovább, akár explicit Kassák-utalásokkal (Házi feladat: Angyalföld, Kassák Lajos). Előhoz olyan egzisztenciális kérdéseket, mint hogy „vajon én megyek el / az élet mellett / vagy az élet megy el / mellettem? (vajon én)”. Érezhető egyfajta szociális érzékenység is, több ízben megjelennek a társadalom perifériájára került emberek, rászorulók, hajléktalanok (karácsonyi haiku, 2016). És sokat játszik a nyelvvel, legyen szó akár szójátékokról, szóviccekről, alakzatokról, ahogy nem veti meg a vulgaritást sem.
Ugyanakkor a tartalom ezt a sokféle játékot néhol kevésbé bírja el. A szövegek időnként mesterkéltek, a szójátékok helyenként erőltetettek („elég a nyugdíj – / ha meggyújtják” – nyugdíjasok balladája), a vulgaritás és a szóviccek pedig öncélúan lógnak a levegőben. A hősei szájába adja című vers például a képalkotás és a versszövegbe-gabalyodás parádés leírása, amibe azonban belezavarnak olyan sorok, hogy „ide fog szarni a macska / de téved / mert a lovacska szarik oda”, valamint a protézis és poézis közötti játék szövegszerű túlmagyarázása: „a képalkotó tudat létrehozza / és felfogja a poézist / akarom mondani a protézist”. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy családi összejövetelen a nagybátyám, aki egyébként roppant jó humorú ember, minden viccét megmagyarázná, hogy „ugye érted, hogy értem”. Másutt Debreczeny György remekül játszik el a verssorok szavainak felcserélésével, ezzel létrehozva ismét a versszövegbe-gabalyodást vagy -tébolyulást, és ez a játék eleinte frappáns és üdítő, mivel ez az alakzat tovább erősíti azt a kétséget, hogy létezik-e az elme bármiféle normális működése, egyetlen észlelt képből (pl. a még nincs című vers) a tudatalatti mennyi alternatívát képes létrehozni. Azonban negyedik alkalommal ez a játék már nem ül, a második után elveszti a hatását.
Mindezektől függetlenül a kötet különleges utazás, és hibái ellenére vagy éppen azokkal együtt sok gondolkodó hümmögést és „na, ez!”-érzést adott számomra. Debreczeny könyvében egyszerre van jelen a nyugati avantgárd szürreális sokszínűsége és a keleti bölcsesség tömörsége, tudatos megszerkesztettség és ösztönös fecsegés, a tudatalatti, az ego és a szuperego folytonos harca formák, alakzatok és szavak szintjén. Folyamatos a játék a szöveg, a szerző és az olvasó között (ismét lehet a három: egy). A generációs különbség köztem és Debreczeny György között nyilvánvalóan érezhető, viszont ha ez érződik, akkor talán az irodalom univerzitása és örökérvényűsége sérül. Mindenesetre egy biztos: érdekes dolog ez az olvasás.
Debreczeny György: Három menetben, kollázs nélkül. AJ Téka Kiadó, Szeged, 2020., 116 oldal, 2456 Ft.
