Vörös Viktória
Egy mai hellenisztikus költőnő modern lírai diáriuma
Viola Szandra harmadik kötetének versei három ciklusba fésülve – 18, 16 és 22 vers –, az aranymetszés szabályait követve rendeződnek egésszé, a babitsi Írisz (Iris)-élményt, illetve az Esti kérdés mondatszerkesztését idéző nyitó ars poeticával. A kötetindító Hol van? kérdésre adott válasz egyetlen versmondatban definiálja az ihlet végpontjait: „a hihetetlen triviálisban / és a hihető lehetetlenben… / ott van a költészet.”
A vegyes ihletésű versek ciklusainak tematikáját az otthon–család (Nem visszatérő, hanem hazaér), a keresztény szimbolika (A szentháromság kétharmada), valamint a tér–fény ikertoposza (Csak a tengernek van köze) fedi le, bár a kötet egyetlen iránya biztos: a kiindulópont az én. Ebből a tudatosan és finoman megszerkesztett önreflektivitásból épül fel legyezőszerűen a kötet korpusza.
A család mint az öndefiníció alappontja különböző alakok rajzában villan fel. Meghatározó élmény a falusi nagyanya televíziót fetisizáló alakja, ami mellé odaképzeljük a „szegény kisgyermeket” eszmélkedésében (A halál oka). Az apa és az anya az Évgyűrűk boltívén prózaverses megidézésében az önmagához visszatérés és a hazatérés kettős otthonosságát adná, de a költő (élve a posztmodern eszköztárával) váratlan kép(zet)társítással egy másik jelentésmezőt kapcsol a szövegtörzshöz: a keresztény mitológiait és a biológiait: „szétnyílik a zápor / a háztetőn, / széthasad, / mint egy női test, / és bezárul, / mint a megváltás.” A Tótágassal pedig a gyerekszáj válik poézissé („Fánkok nőnek a kertünkben”).
A középső ciklusban kimondja: „nem tud megtörténni a sejtszintű megváltás” (Isten fia a testbe visszajár). A megélt hit részben újra a családhoz, annak szokásrendjéhez (Templomba járás, Mintha a nagymamám) másrészt a creatura egyedüllétbe vetettségéhez, a „paradicsomi magányhoz” vezet el (És akkor Isten). A filozofikus-kereső attitűd nem a spiritualitásban nyer választ, mivel újra és újra visszatér a húsban létezés valóságához, illetve a blaszfémia határát súroló képformáláshoz: „Itt húsvéti szalvéta a feltámadás.” (Ünnep), „Isten fia éjszakánként / összefekszik a képzelettel, de gyönyöre meddő…”(Isten fia a testbe visszajár).
A Kr. e. 3. századi hellenisztikus irodalom programja volt, hogy a nagy mítosztörténeteket mellékszereplők szemszögéből, szokatlan aspektusból, arisztokratikus kifinomultsággal és tudós utalásokkal mutatta a szerző. A kötet záró verseinek egyike Attis alakján keresztül Szapphó provokatív és önkitáruló megidézése, amelyben a tudós hagyomány ironikus szemlélettel párosul (Attis, legkedvesebb női tanítványa és szeretője Szapphóról). Szerephez jut újra a test, a testrészek (ahogy például a gyomor a Jónás korában) és a testiség mint Viola Szandra lírájának kezdettől fogva egyik legfőbb sajátja.
A versek az erőteljes fogalmiságtól a leheletszerű képiségig széles poétikai eszköztárat mozgósítanak. Ez a változatosság áthatja a verskötetet, olyan versekkel, mint amilyen a Laurent Demoulinnek ajánlott Nosztalgia, amelynek futurisztikus világában összemosódik múlt és jövő, s amelynek rezignált záró sorai a létezés folytonosságát mondják ki.
Viola Szandra: Használt fényforrások. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020., 80 oldal, 2500 Ft
