Limpár Ildikó
Emberi hangok egy embertelen világból
„A háborúban nincsenek női illatok, minden szag férfias.
A háborúnak férfi szaga van.”
Szvetlana Alekszijevics 2015 irodalmi Nobel-díjasa. Úgy ír meg kollektív tragédia-történeteket, hogy távol tartja magát mindennemű fikcionalizálástól: gyűjt, vág, összerendez, és teret ad mások hangjainak. Azt mondhatnánk, „egyszerűen teret ad” – de ez nagyon nem egyszerű munka, nem véletlen, hogy a köteteinek megjelenését hosszú évek kutatómunkája előzi meg. Időigényes felkutatni, majd megkeresni, sőt szóra bírni a lehetséges interjúalanyokat – főként ha olyan eseményekről kérdez, amelyek évtizedekkel ezelőtt történtek. Nők a tűzvonalban című kötete a második világháború emlékezéseit fogja össze, de a régről ismert helyett teljesen új történetet, a másik háborút meséli el: azt, amiről eddig nem lehetett hallani, mert nők élték át, nők tapasztalták meg.
Limpár Ildikó
A háború, az háború; férfinak, gyereknek és nőnek egyaránt halálos, vagy ha túlélhető, akkor traumatikus. Alekszijevics interjúkötete azonban rámutat arra, hogy van egy háborús világ, amelyet a férfiak vagy nem ismernek, vagy valamilyen okból elhallgatnak. Mert igen, a háború férfias tér, és amikor a nők megjelentek benne, az a férfiakat és a háborúhoz fűződő viszonyukat is megváltoztatta. Ezek a női történetek a férfiakról is, a férfias háborúról is szólnak. Nők mesélnek, egy náluk sokkal fiatalabb nőnek, aki könyvvé formálja a visszaemlékezéseket – de Alekszijevics a könyvet nem nőknek írja, hanem mindenkinek.
A női nézőpont ismertetése megmutatja, mi a nők társadalmi szerepe, és ha jön a háború, és az felbolygat mindent, mihez kezd ezzel a háborúzó társadalom. A háborúnak megvannak a maga szabályai, mégis alapvetően egy olyan tér, amelyben felfüggesztésre kerül minden olyan szabály, amely korábban meghatározta az életünket, és minden korábban alapvetésnek hitt szabály, jelenség az érvényét veszíti. A háború nem formálta át markánsan a férfiakról kialakított társadalmi képet, hiszen a háború történelmileg elsősorban mindig is a férfiakhoz kötődött. A nők tömeges hadrendbe állása azonban megváltoztatta a nőkről alkotott képet. Számos interjú vall arról, hogy a nőknek meg kellett harcolniuk azért, hogy harcolhassanak, aztán időbe telt, míg bajtársként tekintettek rájuk – és ennek ellenére azért megmaradt a férfiakban az az ösztön, hogy a nőket mégis minden esetben védeni kell, hiszen nők, nem a háborúban volna a helyük.
Az interjúkból szívszorító kettősségek rajzolódnak ki. Egyrészt látjuk a nőket, akik önszántukból lépnek a férfias háborúba, önként vállalva, hogy a férfiak mellett aktívan harcoljanak – ugyanakkor azt is látjuk, mennyire megviseli őket, hogy a háború valóban férfias tér, és nincs lehetőségük arra, hogy nőnek érezzék magukat. A háború olyannyira nem nőkre tervezett, hogy évekbe telt, míg a női katonák a női test sajátosságait legalább részben figyelembe vevő ruhákat kaphattak, a méretezésről már nem is beszélve, és ez igazán csak egy apró szelete annak a női életnek, amelyet lenullázott a háború. Olvasunk arról, milyen módon próbáltak a nők időnként egy picit visszatalálni nőiségükhöz, és elgondolkodhatunk, milyen körülmények kellettek ahhoz, hogy hatásukra megváltozzon a női test biológiája, vagy arról, hogy micsoda extra tehertétel volt az, ha ez a változás nem következett be, és a nőiség egyetlen dolgot jelentett: több szenvedést, megalázó helyzetet. De ott a hősies női katona képe, szembeállítva a frontról hazatért női katonáéval: az előbbi a haza megmentője, az utóbbi – ugyanaz a női katona – a haza ribanca, hiszen ki állna katonának, hacsak az nem, akinek nem számít a tradicionális női szerep, a házasság, a család. A háború, mint valami alternatív univerzum, befogadta, sőt kitüntette a harcoló nőket, de amint véget ért, életbe léptek a régi élet, a „normalitás” szabályai, és a nőkkel nem tudott mit kezdeni az, aki nem látta harcolni őket. És ott van az a kettősség is, amely szintén felfoghatatlan: a Sztálinért harcolni, halni kész szovjet hős, akinek a családját szétzúzta a sztálini rendszer.
Nehéz olvasmány ez a kötet, apránként érdemes vele haladni, de olvasni kell. Alekszijevics olyan munkát végzett el, amelyre kis idő múlva már nem is lenne lehetőség. Még időben megtalálta azokat, akik túlélték a háborút, és képesek voltak emlékezni rá. Volt, aki nem, vagy csak alig tudott beszélni az emlékeiről; volt, akinek megkönnyebbülést jelentett, hogy valakinek végre mesélhet. A háború mentális térképének egy olyan rétege tárul fel ebben a kötetben, amelyről korábban nagyon keveset lehetett hallani, olvasni. De ha valaki csak egy könyvet akar olvasni a háborúról, akkor ezt vegye kézbe – mert ennél jobban szerintem egy mű sem mutatja be azt, hogy miért nem szabad háborúzni.
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban. Ford. Földeák Iván. Helikon, 2020., 484 oldal, 3799 Ft
