Novák Zsüliet
Az értelmező szorongás kötete
Csúnya és ostoba dolog betegségeket irigyelni. Persze, ilyenkor nem is a betegségeket irigyeljük, hanem az okos embert, aki képes mindent a javára fordítani. Egy lovasbalesetet, buszszerencsétlenséget, agy- vagy hasnyálmirigyrákot, Lou Gehrig-betegséget. Csak a szerencsések kovácsolhatnak tőkét a gondokból.
Jenei Gyula Légszomj című új kötetének értelmezéséhez nem lehet kihagyni a szerző hipochondriáját. Ez volt az a plusz, amely számomra kiemelte a járvány szülte könyvek közül ezt a művet. Egy hipochonder világjárvány idején? Bizsergető a téma.
Természetesen ez az olvasónapló a hipochondriát nem pszichiátriai diagnózisnak, hanem hermeneutikai helyzetnek tekinti – a megtestesült ember létbizonytalanságának következménye. Ez is egyfajta tudományos szkepticizmus; a test és lélek túl közeli olvasatán alapuló, megnyugvással szembeni ellenállás. Ami ebben az olvasatban nem is betegség. Mint ahogy a pesszimizmus is sokszor „csupán” realizmusnak tekinthető. Ebben a folytonosan értelmező szorongásban csodálatos Jenei Gyula kötete, ahogyan egy állapot lencséjén keresztül mutatja meg, ő hogyan látta a járvány időszakát. (Még akkor is, ha a téma adta lehetőségek kimerítésével végeredményben adós marad.)
Ezek a jegyzetversek főként az első pandémia időszakát ölelik fel. A cím feloldására a ma emberének nincsen szüksége. Nem is biztos, hogy jót tesz a könyv fogadtatásának ez a gyors reagálás. Hiszen benne vagyunk, ebben élünk. Egyre türelmetlenebbül, egyre nehezebben, érthető reakció, ha valaki nem akarja éppen most az erről szóló verseket olvasni. Az itt megjelenő hipochondria egy olyan társadalmi és irodalmi kultúrának a része, amelyben Jenei részt akar venni. A probléma nála korántsem betegségként jelenik meg, inkább mint a költői képzelet és figyelem egyik formája: „beszélünk, röhögünk majdnem egy / órát. szinte csak a vírusról, a járványról / ejtünk szót, pontosabban minden témánk onnan / indul, és oda fut. kiderül, amiben eddig nem voltam / bizonyos, hogy ő is hipochonder, legalább akkora, / mint én, mégis kedélyesen fecserészünk. meséli, / sorra hívja az ismerőseit. búcsúzkodik. akkor / azért hívott engem is, mert öregnek és / veszélyeztetett korosztályba tartozónak gondol? / dehogy, mondja, hívja ő a fiatalokat is. ő / búcsúzik. elvégre hipochonder.”
Jenei emléket állít a szokatlan szokásoknak, az emberek cselekedetei a kötet elején még inkább mulattatják. Azonban már itt is szemet szúr, hogy nem találja meg az emberben az elvárt vagy elvárható konvencionális erkölcsi relevanciát. Ezek fókuszálódnak az olyan sorokban, mint például: „gy. hívott floridából, megbeszéltük az egyik / kézirata sorsát, meg hogy mi van velük, és mi van / velünk. említi, hogy a könyvfesztiválra készültek / hazajönni, ám bizonytalan időre törlik a járatokat, / s ki tudja, meddig tart még a járvány. mondom neki, / hogy elmarad a fesztivál, de már tudja. amerikában is / fölfordulás van, nevet: mindenki vásárol, már / félig üresek a polcok, a vécépapírokat például / teljesen elkapkodták.”
Jenei Gyula ebben a kötetében olyan alakként jelenik meg, aki kétségei, félelmei ellenére határozott identitás- és biztonságérzettel rendelkezik. Sötétebb oldala ritkán jön elő. A versek többségében a nyugodt, beletörődő hangnem, a meglepő asszociációk és a rá jellemző klasszikus, szemlélődő póz dominál. A legtöbb azt vetíti elő, hogy a költő amúgy elégedett középosztálybeli életével, még akkor is, ha gyengéden szórakozik rajta. Az elbeszélő gyakran az elmúló jelen jólelkű megfigyelője és megörökítője: „a gumikesztyű, amit kaptam, / ráncosan lötyögött a kezemen, / a kilehelt levegőt pedig a maszk / a szemüvegem alá vezette, / s az minden kilélegzéskor bepárásodott / a tüdőm vagy a rekeszizom-működésem ritmusára. / mintha tejüvegen át láttam volna a folyosót, a termeket, / az alakok úgy elhomályosodtak, / hogy visszaélesedni sem volt idejük, / amíg le nem vettem a szemüveget, / vagy a maszkot nem igazítottam szabálytalanra”. A különféle dolgok, amelyek zavarják vagy enyhén irritálják, rámutatnak általános elégedettségére. Azok az új, járvány okozta konfliktusok, amelyek a Járványnaplóban szerepelnek, világossá teszik, hogy városa, munkahelye, otthona dolgai egyáltalán nem túl rosszak: „a városban, ahol lakom, / gyakran fölnézek az égre, mert mindig teli van madárral, / holddal, felhővel, csillagokkal, / vagy csak az év- és napszaknak megfelelő / kékkel, szürkével, vörössel”.
A lírai kompozíció rövidsége jól áll a témának. A napokból csak egy-egy gondolat, probléma villan fel. Az itt szereplő történetek nem boldogok, de nem is boldogtalanok, és a szerző megfigyelései, együttérzése keserédes viszonyba vezet. Kicsit jobbnak tűnik minden, ami a járvány előtt volt, és kicsit sötétebbnek, ami a járvány után következik.
Jenei Gyula verseit jó olvasni. Egy olyan dallamos prózanyelvet sajátított el az évek folyamán, amelynek „hallása” még prózaíró szívem is megdobogtatja. Jönnek a szavak egymás után, könnyen, magától értetődően, mintha csak beszélgetne, mesélne az olvasónak. Ez a megformáltság pedig egyszerűen zsigeri örömet okoz.
Verebes György grafikái jól kiegészítik Jenei világát. Az elnagyolt arcok fölismerhetően más-más alakot ábrázolnak, azt sugallva, hogy úgy a szövegben, mint a képekben, bárki megtalálhatja önmagát. Innen nézve Jenei csupán a lehetséges megszólalók egyike, s mindenki hozzáteheti érzéseit, megfigyeléseit az átélt eseményekről.
Jenei Gyula azt nyilatkozta, hogy ebben a kötetben mindent elmondott, amit a járvány kapcsán el tudott vagy el akart mondani, azonban nekem nincs ilyen érzésem. Ez a történet a való világban olyan hosszúra nyúlt, és olyan lehetőségeket kínál (mutációk, oltások, veszteségek), amelyek bőven újabb alapanyagul szolgálhatnak. Így aztán a Járványnapló legerősebb versével zárja a kötetet, amelyben egy olyan – az eddigi költészetében rá kevéssé jellemző – felkavaró sötétség jelenik meg, amely művészként felvillanyoz, emberként letaglóz: „háború ez, amikor kitört, összeszorult a gyomor, / de még énekeltek a katonavonatok, / még azt hitték az integetők, / mire lehullanak a levelek, vége lesz. / még nem tudták az előttük álló megpróbáltatásokat. / […] nem látták a lövészárkok mindennapjait, / nem tudták pontosan elképzelni, milyen az, / ha valaki kidugja a fejét, és eltalálja egy golyó. / […] és hogy a lövészárokban is megtalál / az ellenség, a gránát, az éhség, a tetű, a tífusz. / a halál.”
Jenei Gyula: Légszomj. Verebes György grafikáival. Eső könyvek, Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2020.
