Balássy Fanni
A másik ember megértésének képtelensége
Podmaniczky Szilárd legújabb regénye, A másik ember megértésének diadala szeretne jó lenni, igyekszik mindent elkövetni ennek érdekében, de a görcsösség hamar ellene fordul. Koncepciózus akar lenni, de ez aztán káoszhoz vezet. Valami lényegeset akar állítani a világról, de nem kapunk többet sematikus kategorizáláson túl. Erotikus akar lenni, de ehelyett inkább kéjsóvár. Bár a szexualitást unásig tematizálja, az mégsem lengi körül a szöveget, és talán a könyv legnagyobb hibája is ebben keresendő: állít valamit, de nem teremt hozzá atmoszférát.
A szerző kvalitása legfőképp a leíró részekben mutatkozik meg, ahol szikár, pontos mondatokkal mutatja be a külvilágot vagy a főhősben lejátszódó fizikai, lelki folyamatokat, a probléma viszont az, hogy az ilyen részekből kevesebbet találni, a regény erősen párbeszédközpontú, a dialógusok pedig sokszor életszerűtlenek, stilizáltak, vagy éppen akkor élnek a humor eszközével, amikor az szükségtelen és helyzetidegen. (Pl. „– Nem kell. Add vissza az iratokat és itt sem vagyok. – Nem adhatom vissza. – Miért? Tyúkok ülnek rajta?” (149.o.)) A narráció gyakori kiiktatása azt a következményt is maga után vonja, hogy a szereplők lélekrajzát a saját szájukból kell megismernünk, ami sokszor hiteltelenné teszi a párbeszédeket. Mindenki őszintén, hosszan, kínos részletességgel vall magáról olyan személyeknek, akiket épphogy öt perce ismer, ami aztán odáig fajul, hogy amikor Tamás, a főhős egy izgalmasnak szánt jelenetben éjszaka egy benzinkúton beszáll a még sosem látott, általa megzsarolt nőnek az autójába, az komplett pszichoanalízisben részesíti. A nő médiumokat megszégyenítő módon, pusztán Tamás megjelenése alapján felvázolja a férfi teljes háttértörténetét. („– Az öltözködésed és a beszédmódod alapján értelmiségi vagy, egy csóró értelmiségi, aki azt gondolja, az életben egyszer ő is megcsinálhatja a szerencséjét. Így van? – Így van. – Szeretetre méltó fiatalember vagy, aki megbízik az idősebb nőkben, mert hiányzik az életéből az anya. Így van? – Valahogy így.” (109.o.))
A karakterek nem mutatnak különösebb diverzitást. Azokon az elejtett mondatokon kívül, amelyekben a létezésükkel járó kálváriáról értesülünk, nem kapunk betekintést a személyes drámájukba. Tamás például rendszeresen hivatkozik magára csóró értelmiségi balfaszként, akinek a feje fölött mindenki átnéz, de azonkívül, hogy egy sötét pincelakásban él, meg olykor kénytelen kiülni a térre pénzért rajzolni, nemigen tudni, mi lapul a sértettség mögött, hiszen Tamás, ha úgy vesszük, keresett művész, a regény története is főként egy fontos és financiálisan is rentábilisnak mondható művészeti projekt köré épül, amellyel őt bízzák meg. Tamás ugyanis festő, és egy tévéséf felkérésére egy szakácskönyvhöz készít illusztrációkat, amit olyan eredetin old meg, hogy a különböző ételek alá, fölé, mellé és közé egy-egy meztelen nőt rendel, mert mi lehetne a magas művészet legtisztább megnyilvánulása, ha nem ez, és ugyan mi artisztikusabb egy „dugnivaló” nőnél bécsi szelettel a farpofái között? Arról meg aztán tényleg ne is beszéljünk, hogy milyen sztárséf az, aki fasírtot süt, zöldbablevest főz, és rakott káposztát mikróz?
A regény szerkezeti felépítése mögött mindenképpen érdekes, innovatív szándék áll, a tipográfiailag is három egységre szabdalt szöveg (félkövér, dőlt és normál betűtípus) különböző narrációs síkokat teremtene, ha a számos következetlenség miatt nem dőlne össze a kártyavár. A dőlt betűvel szedett részek belső, E/1-es narrációt jelölnek, amelyek feleslegesnek tűnnek, hiszen a sima bekezdéseket is Tamás, a regény főhőse narrálja egyes szám első személyben. Csakhogy nem egyszer közbeékelődnek olyan történetszálak, amelyeknek Tamás értelemszerűen nem lehet az átélőjük, és ilyenkor hirtelen E/3-ra vált a narrátor, ezzel teljes káoszt teremtve. A félkövérrel szedett részek két ismeretlen, Tamás életét külső nézőpontból vizsgáló, egymással sokat cívódó alteregó/transzcendentális lény/belső hang párbeszédei. Ezek a megszólalók olykor Tamás segítségére sietnek, de legtöbbször passzívan figyelik Tamás életének alakulását, és a vele történtekből próbálnak következtetéseket levonni. Úgy vélem, hogy ezek a részek kifejezetten érdekes megoldásai a regénynek, és talán jót tett volna nekik, ha jobban belemennek Tamás lélekábrázolásába, hitelesítve és mélyítve a karaktert. Például választ adva arra, hogy mi okból kezd el Tamás érzelmileg teljes súllyal csüngeni minden nőn, akivel két mondatnál többet beszél? A nőkhöz való váratlan ragaszkodása, vagy a nők hirtelen eltaszítása helyenként kifejezetten irracionális és megalapozatlan érzelmileg, és éppen ez a megalapozatlanság az egyik oka, amiért képtelen voltam elfogadni a regény játékszabályait, és belehelyezkedni a történetbe. A karakterek azon túl, hogy fellibbentenek ezt-azt a múltjukból, zártak maradnak, nem látunk az őket hajtó erők mögé, nem tudjuk a szándékaik mögött meghúzódó indokokat, így viszont inkább a másik ember megértésének kudarcáról, mintsem diadaláról beszélhetünk.
Összességében találni a könyvben érdekes megoldásokat, amelyek miatt biztatnék másokat is, hogy a kezükbe vegyék. Az értelmiségi balsors bemutatásán túl egy néhai ügynök jelentései is előkerülnek egy nagy hatalmú férfi fiókjából, ami tartogathat izgalmakat, úgyhogy leszámítva azokat a konzervatív gyomrú olvasókat, akik az ételmaradékot kizárólag a tányérjukon, és nem az elsődleges és másodlagos nemi jellegeken szétmázgálva szeretik, javaslom, vegyék kezükbe a könyvet, olvassák el, és bátran szálljanak vitába ezzel az olvasónaplóval.
Podmaniczky Szilárd: A másik ember megértésének diadala, Podmaniczky Művészeti Alapítvány, Szekszárd, 2020., 168 oldal, 2990 Ft
