Dávid Péter
Egybemondott világ
A költő „keveset beszél”, a túl-, át- és szétbeszélés bezzeg az olvasó feladata. Ezt a – második tagmondatában nyilvánvalóan ironikus – felütést Halmosi Sándor kötete, a Napszálkák ihlette, már amennyiben egy olvasót bármi is megihletheti. A versgyűjtemény ízléses kivitelben került kiadásra, borítóján egy EEG-görbére hasonlító, kezdőbetűben végződő rajzzal. A fülszöveg Visky András gondolatindító ajánlása, hátul pedig – ahogy ez már lenni szokott – a költő arcképe (ritka pillanat mosolygó költőt látni) és a kötet keletkezésének körülményeiről szóló rövid jegyzet. Az ötsornyi szöveg szerint Halmosi Sándor „[f]ebruár elején megírja az Ora et labora című irodalmi kiáltványt, február végén, hét nap alatt a Napszálkákat.” Egy villámgyorsan elkészült szövegegyüttesről van szó tehát, amely láthatóan szorosan kapcsolódik egy más típusú, a költő és a költészet feladatát átgondoló szöveghez, amely egyébiránt valóban értelmezi, magyarázza és „megelőlegezi” a Napszálkákat. Az olvasó értelmezése tárgyául zárt könyvet kap, nem kell, hogy célja legyen a kötetszerző életművének más darabjait vizsgálni, ám jelen esetben a fülszöveg paratextusának erőteljes utalása mégis arra ösztönzi, hogy az Ora et labora felől nézve olvassa a Napszálkák darabjait. Erre már csak azért is felhatalmazva érzi magát, hiszen a kiáltvány a költő feladatának tekinti, hogy „egybemondja” a széteső világot, hogy valamilyen szintézist, egységes egészet hozzon létre, így az olvasó joggal próbálhat a teljesebb megértés reményében egy másik szöveghez is hozzányúlni.
Dávid Péter
Az Ora et labora a mai költészet problémáira hívja fel a figyelmet. Erősen sarkítva – a kiáltványokra természetszerűleg jellemző a sarkítás – kétféle költőről ír, az egyik, aki „fénygörgető”, dolgozik, és szakmájából adódóan keveset beszél, míg a másik, a „fényhatlan”, aki helyezkedik, és nagyon sokat beszél. Ez utóbbi a jelen politikától rombolt terében él, nem képes hiteles maradni, és szétválasztani a jót a rossztól. Holott a költő feladata éppen az lenne, hogy megmaradjon őszintének és nyitottnak, „meztelennek” és „áttetszőnek” – ha úgy tetszik, igaznak –, így képes csak emelni a lelket, kapaszkodót nyújtani, és „egybemondani” a világot. A szöveg a költészeti hagyomány jó néhány alakját megidézve (Dsida Jenő, József Attila, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Illyés Gyula) érvel a tiszta irodalom mellett. Ahogy Julien Bendának Az írástudók árulása című művét elemző Babits úgy véli, ha az értelmiség nem beszél, akkor „az Igazság és Szellem szava végképp elnémul a Földön”, és akkor „oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja”, úgy Halmosi Sándor is hasonló apokalipszist vizionál, ha a költő nem jól végzi a dolgát: „akkor a társadalom szövete szétfoszlik, erkölcse elkorcsosul, immunrendszere meggyengül, az első szellő feldönti”. Ám nem egyszerűen egy költőszerep megtalálásáról van szó, és nem A magyarokhoz című Berzsenyi-költeményben a romlást szintén ledőlő fával érzékeltető republikánus beszédmódról, mert Halmosi Sándor szerint a költőség nemcsak munka, szerep, változtatható magatartásforma, de létmeghatározás, sőt a metafizikai világgal való kapcsolat is. A költőhöz olyan fogalmak kapcsolódnak, mint felelősség, hit, lélek, hitelesség, minőség, rend, béke, szintézis. A morális, teológiai és művészeti egyesül itt egy személyben, és ezért a költészet is „szintézisbeszéd”. Ugyanakkor a költő ezt úgy teszi meg, hogy tudja, a szónak ereje van, amely bánthat és gyógyíthat, ezért keveset beszél, és sokszor a csend erejére is hagyatkozik.
Az Ora et labora olvasása után az a hipotézise támadhat az olvasónak, hogy a Napszálkák a kiáltványban megfogalmazott elveknek a példázata. A költészetről vallott gondolatok, amelyekről az elsőben olvashatunk, a másodikban gyakorlatban is leképeződnek. Az egy hét alatt írt kötetre is jellemző, hogy megpróbálja „egybemondani” a világot, különböző világmagyarázatokat egyesít, hiszen a Sorvezetőben például a kontinuum, halmaz, eredő szavakkal magyaráz egy kapcsolatot, az Egy molekula pedig – bár a címe kémiára utal – valójában a költészettel foglalkozik. De általában jellemző a könyv vallásos témájú darabjaira, hogy művészethez kapcsolódó fogalmak társulnak hozzájuk, ahogy a Zombiapokalipszis, Dosztojevszkij-módra című versben: „Mert a világot a szépség fogja megváltani”.
Kiemelten lényeges a kötetben, ahogy a kiáltványban is, a „jócsend”, a hallgatás. „A versben mindig egy üres hely”, ami legalább olyan lényeges, mint a kimondott szó, mert, „amit nem mondunk ki, felírják az angyalok”. Gyakoriak tehát a kihagyott, elhallgatott részek, amiért az olvasónak aktív értelmezésre, megfelelő fogékonyságra van szüksége. A szavak ereje több versben is téma (legszebb példája talán az Apokrif invenciózus Krisztus-leírása). Mert hát a költőnek mégiscsak írnia kell: „És beszélni, beszélni mégis” (Dobogó kő). Mintha erre utalnának az erős áthajlások a szövegekben, amikor például az alanyt és az állítmányt, vagy a tárgyas igét és a hozzá kapcsolódó tárgyat választják el a sorvégek. A mondatok mégsem lesznek hömpölygők, dagályosak vagy elfolyók, mert Halmosi kiváló sűrítéssel feszes, izgalmasan lüktető szövegeket hoz létre. A csend utáni vágy és a közlés kényszere mozog egyszerre tehát ezekben a sűrű szövetű költeményekben.
A fény – amely az Ora et labora pozitívan megrajzolt költőtípusának is attribútuma – a kötetben is kiemelkedő szerepet kap, különösen a Napszálkák ciklus darabjaiban. Itt idézi meg Halmosi Sándor a napút-festő Csontváryt több versében is (például #NAPÚTma, Mária kútja, Csontváry). A fény valamilyen metafizikai világ szereplője, aki mozgathatja az embereket (Mítosz és valóság), ugyanakkor segít a látásban, sőt a világnak valamilyen ősi alapja is („Az első napon még fényes volt minden”).
A Napszálkák egyik központi témája a költő és a vers. Bár a szerző jelzi az első versben, hogy már mindent megírtak előttünk, mégis megpróbálja újraírni a költő feladatát, aki tüskekoronákból párnát csinál (Tüskék). A vers a kötet értelmezése szerint élveboncolás (Vivisectio), a „meztelen költőben” való „turkálás”, ahogy az Ora et labora fogalmaz.
Halmosi Sándor kötetének darabjain nem látszik, hogy egy hét alatt születtek volna, és ez még akkor is igaz, ha a Napszálkák kedveli a rövid, olykor csupán egy-két soros, de annál sűrűbb szövegeket. A kötet mégsem mondható teljesen egységesnek, mert ezek közül az erős, továbbgondolásra sarkalló versek közül némelyik egészen kiemelkedő, mint amilyen többek között a kötetcímadó anti-teremtésmítosz, az Olyan erős, az Apokrif vagy a Zombiapokalipszis, Dosztojevszkij-módra. Mindent egybevetve, a Napszálkák az a hely, ahol a „meztelen” költő „egybemondja” a világot.
Halmosi Sándor: Napszálkák, Gondolat Kiadói Kör Kft., 2020., 80 oldal, 2850 Ft
