Viola Beáta
Hozzáférést kapni a másikhoz
Manapság nehéz dolga van annak, aki az ember és a technológia viszonyáról akar írni, hiszen ha nem is feltétlenül a magasirodalomban, de különböző színvonalú sci-fi regényekben, filmekben és sorozatokban sokszor körüljárták ezt a témát. Születtek megkerülhetetlen, ma is aktuális klasszikusok, olyanok is, amelyek eredetileg utópiák vagy disztópiák voltak, mára azonban részben vagy egészben valósággá váltak. (Egészen önkényesen a Netflix 2011-es sorozatát, a Black Mirrort emelem ki, ami egy húsbavágó szembesítés ember, társadalom és technológia viszonyával, illetve egy 2003-as kisregényt, a Prónt Cs. Szabó Sándortól a Parakletos kiadásában. Utóbbi ugyan távolról sem szépirodalmi igénnyel, de húsbavágó etikai és teológiai kérdéseket jár körül robotpap-témakörben, így vált kamaszkorom egyik meghatározó olvasmányává.)
A fentiek miatt Mécs Anna második kötete nem elsősorban a témafelvetés újszerűsége miatt ütős. Másrészt egyre több szállal gabalyodunk a technológiába a mindennapokban, így nem lehet eleget reflektálni erre a kötődésre, főleg most, amikor a vírus következtében az online térben bonyolítjuk az életünket.
A kötet a Könyves Magazin oldalra készült tárcanovellákból áll össze. A műfajnak megfelelően a novellák hátterét napjaink társadalmi problémái adják, megjelenik bennük az értelmiségi klímaszorongástól kezdve a fiatalok külföldre költözésén és a tanárszerep degradálódásán át a Brexitig számos jelenség. (Ehhez képest a borítóról nekem először a vacakoló tv képernyőjén végigzizegő hullámok ugrottak be és a nyolcvanas évek számítógépes játékainak ormótlan pixelekből felépülő képi világa, vagyis régebbről ismerős dolgok.)
A húsz novella többségének főszereplői a (felső-) középosztályból kerülnek ki. Multicégek vezetői és alkalmazottai a ranglétra különböző fokozatain, tudós, művész, publicista és tanár keresik a helyüket a saját korukban és a saját életükben.
A történetek túlnyomó többsége nem sci-fi vagy disztópia/utópia, hiszen a szereplők által használt eszközök (okostelefon, internetes társkereső, egyre kisebb fülhallgatók, okosvibrátor, képszerkesztő programok stb.) vagy már a mindennapok részei, vagy csak idő kérdése, hogy a fejlesztőlaboratóriumokból az otthonokba kerüljenek. A koronavírus több csattanónak el is vette az élét, hiszen tavaly óta számos, mindeddig utópisztikusnak érzett szituációhoz szoktunk hozzá. Elég csak a Menekülő állatok című novellára gondolnunk, ahol a vezetői feladatokkal online boldoguló Tünde képtelen megugorni az offline irányítással járó szintet.
Néhány novella mintha ugyanazt a helyzetet mutatná be több nézőpontból. A Kodokusi idős hölgye minden eszközzel próbál kapcsolódni ahhoz a világhoz, amelyben a fia él. Szusit eszik és Yukót, a mesterségesen létrehozott gaypop énekesnőt hallgatja, abban a tudatban, hogy a fia boldogul Japánban. A Drexitben egy sikeres reklámügynök és influencer ezt a boldogulást bizonyítja otthon élő édesanyjának utolsó „mesterművével“, ami szó szerinti élethazugság. A „fel nem okosított“ Anyuka pedig még fia kiköltözése és a tőle való fizikai elszakadás előtt áll, és fél, hogy elveszíti a fiát.
Egy másik ilyen lazán összekapcsolható történetfüzérben egyes szereplők éppen most szembesülnek a karrier- kérdéssel, mások pedig már megadták rá a választ. Van, aki a karrierjét a magánélete elé helyezi, és már épül a fal szerelmesek között (Lorenzo bejut a várba), a másikuk épp kiégett és próbálja elvágni a szálakat, amelyek a munkahelyéhez kötik (A föld nyelje el), A megértés puffjai egyik szereplője pedig ottmaradt a mókuskerékben, és teljesen eldeformálódott a személyisége.
A kütyü, a technológia a novellák többségében csak eszköz, nem maga a probléma, és bármennyire is szeretnék a szereplők, megoldás sem lehet.
Bizonyára nem véletlenül került a Péter atya 1.0 és A föld nyelje el a kötet végére, ahol a (fő)szereplők ugyanazon erősen szimbolikus, de nagyon is fizikai gesztussal szabadulnak meg az eszköztől, hogy megszabaduljanak a használatuk okozta következményektől, legyenek azok kompromittáló információk vagy épp kötöttségek. (S az is erős jelképiséggel bír, hogy a kettő közül az egyik novellában az eszközbe bele van programozva az újraindulás.)
Mécs Anna történetei biztos kézzel és változatosan megírt tárcanovellák, szórakoztatóak és aktuálisak, könnyű hozzájuk kapcsolódni. A műfajukból adódóan eredeti közegükben (főleg okostelefonon görgetve a sorokat, ha már technológia...) talán erősebb a hatásuk, mint így együtt, kötetként. Legtöbbjük első olvasásra könnyednek tűnnek, mint egy chatbeszélgetés, könnyen megkapjuk a hozzáférést. A részletek viszont beakadnak és dolgoznak belül, újra és újra felbukkannak, és keresgélésre késztetnek: saját világunkban hol van a „rés ezen a feltupírozott valóságon“.
Mécs Anna: Kapcsolati hiba, Scolar, Budapest, 2020., 160 oldal, 2999 Ft
