Papp Attila
Eget építeni pokolra
„Van valami ezekben a versekben, ami a hétköznapiságon túl fájó nosztalgiát ébreszt”, írja Kemény István a borítóbelsőn. Poós Zoltán kötete a természeti tájak és a lélek vidékének finom ötvözete. Ha vannak emlékeink, nyomot hagyunk a világban, s a veszteség után is találhatunk kapaszkodót. A magány kegye pedig az emlékezés.
Az olvasás közbeni szünetekben végig azon gondolkodtam, hogy ez a kötet különösen fontos: egyáltalán nem nagyzol, alkotóeleme az emlékezés fontossága. „Arra laktak apámék, a Szűk utcában… / ’42-ben kiöntött a folyó, téglákat raktak az ágy lábai alá. / ’44-ben tank döntötte le a sarki ház vályogkerítését – szánkódomb / lett azután, hogy véget ért a háború.” (Reggel utca) Nem dacol a múlttal, sőt merészen megmutatja azt, a régi vidéki életen keresztül a jelenkorig kalauzol. Ezek a villanások azonban nem csak egy család tragédiáját vonultatják fel, s nem is csupán egy apa elvesztését – Poós képi világa ennél sokkal tágabb: hétköznapi történéseket látunk, könnyedén beléjük képzelhetjük magunkat, hiszen ismerős a szomorúságuk. De mégsem sanyargat, érzékenysége, líraisága kifinomult ellensúly. A végtelen című vers kétségkívül erre erősít rá: „Aki hozzáér a végtelenhez, az / minden porszemen osztozik az égiekkel.”
A szövegek lépcsőzetesen építik fel a sorsát elfogadó lírai ént, ide kapcsolható, ahogy az emlékek között bolyongó férfi felidézi az apjával való viszonyát. Ezek az epizódok a hétköznapiságuk ellenére élesek, Poós versnyelve ezekben mutatkozik meg igazán. Az egyszerű képekhez társított jelentés megrendítő: „Az élet tárgyról tárgyra felragyog. / Ő nincs itthon, szondával az orrában / a kórházban fekszik.” (Műhely) Vagy ahogy a Darálásban olvashatjuk: „A daráló motorja úgy zúgott, / mintha földrengés kezdődne. / Adagolójába kukoricát öntöttünk. / A rák is így darálja le a férfit. / Egy langyos zsák marad.”
Több vers is megidézi az apa betegségét, halálát, majd a gyász folyamatát. Mindezek közül talán a Mélységi ellenőrzés a legerősebb, ezeknek a soroknak egy az egyben a belső kétségbeesés a megszólaltatójuk: „Nincs hozzáférés égi örömökhöz, / csak az esti fénysor marad / és a salakból kicsírázó gyász”. A hiány ott feszeng a sorok között, ez a létezés véglegességét teszi láthatóbbá: nincs olyan, hogy állandóság, van viszont fölöttünk álló, megmagyarázhatatlan hatalom, melynek működésébe lehetetlen beleavatkozni. A verseskönyv alaphangulatát, a mindent átitató sejtelmességet már a borítón látható felhő is tükrözi a maga ormótlan formájával, ahogy a kivehetetlen táj felett – akár egy végzetes robbanás füstje – kavarog. Szépen beszél arról is, hogy tulajdonképpen mindent az ember címkéz fel, a tárgyakra, bútorokra nem hat az ítélet, csupán emlékeket kapcsolunk hozzájuk, a múltunk marad közöttük. „A szoba változatlan marad mindaddig, míg meg nem semmisül. / A bútorok, a képek, de még a festés is csak rátelepszik a padlóra, / a falakra. Nem hat rá bírálat, imádat: mindig ugyanaz marad.” (A szoba)
A felhő, amelyről nem tudott az ég melankolikus szövegei a fájdalmon túl a reménykedő lírai én törekvéseivel operálnak. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a sorsával megbékélő férfi végül „eget építsen pokolra”.
Poós Zoltán: A felhő, amelyről nem tudott az ég. Pesti Kalligram Kft., 2020. 120 oldal, 2990 Ft
