Balássy Fanni
Minden volt a semmi közepén
Földút, süteményillat, kert végében pottyantós, araszoló nagymamák, cseresznyemagot köpködő gyerekek, kútfenéken topelec, fecskecsivit, birkapörkölt szaftjától pettyes ünnepi abrosz, összekoccanó pálinkáspoharak, csatornapart, némaság. Az avatatlan szem számára talán Örménykút is csak egy álmos, eldugott falunak tűnhet a sok közül, azonban aki kezébe veszi Adamik Zsolt Távoli korom – Örménykút! című könyvét, maga is részesülhet abból a különleges szabadságból és önfeledtségből, amelyet ez a Viharsarok egyik szegletében megbújó, aprócska univerzum rejt. A címben található felkiáltójel mintha feltételezné már a szuperlatívuszt, Adamik nagy szeretettel és odaadással ír erről az általa otthonosan belakott tájról, ugyanakkor mintha minden szövegrészt áthatna valami mély és fájdalmas részvét, keserédes nosztalgia egy letűnt korszak után.
Adamik Zsolt neve elsősorban a gyermekirodalomból lehet ismerős, és ez fontos igazodási pont lehet a Távoli korom olvasása közben is, ugyanis a narrátor merít abból a gyermeki, őszinte látásmódból, amely a gyermekszövegek sajátja. Az elbeszélő néhol ironikus, játékos, és humorral szövi tele a mondandóját, néhol viszont elhalkul, elkomorul. Bár a fülszöveg szerint ez Adamik első regénye, mégsem gondolom ezt a műfajmeghatározást találónak, mert bár a szövegek között felfedezni egy ívet (tavasztól télig, a népestől az elnéptelenedett faluig, Melis György melankolikus nótájától Bach emelkedett h-moll miséjéig tart), mégsem lehet kimondottan egységes narratíváról beszélni. Emellett az is a regény megnevezés ellen szólhat, hogy a különböző szövegegységek más és más műfaji jegyeket mutatnak: amíg egyesek elbeszélő vagy leíró jellegűek, mások lírai hangon szólalnak meg, prózaversbe hajlanak, megint mások pedig a svéd típusú gyerekversek világát idézik, és pont emiatt a sokszínűség miatt érdemesebbnek gondolom talán rövidpróza-ciklusként jellemezni a könyvet. A szövegeket a stílusok keveredése teszi igazán különlegessé, a költői hang mellett megfér a prózai élőbeszédszerűség, az emelkedett mellett a profán, a köznyelvi mellett a tájnyelvi, a magyar szavak mellett a tót kifejezések.
A kötet az évszakok változásán keresztül mutatja be Örménykút települését, az év ötvenkét hetére ötvenkét szövegegység jut, de ezek felosztása nem szimmetrikus, inkább szimbolikus. Amíg a tavasz és a nyár teszi ki a könyv tetemes részét, addig az őszre és a télre elapad a szövegfolyam. Amíg a tavasz és a nyár az életet hirdeti – lagzi, birkapörköltfőzés, frissen sült sütemény, horgászat a csatornán, markukba röhögő gyerekek, Kadlott Károly-nóták –, az ősz lecsendesedést, a tél elnémulást hoz, és mintha ez az évszakallegória megfeleltethető lenne mindazokkal a változásokkal is, amelyek a falu életében bekövetkeztek. A kiürült gólyafészek nemcsak egy új évszak kezdetét jelöli, de egy új korszakot is, amelyben a fiatalok a nagyvárosok felé veszik az irányt, és új helyen próbálnak szerencsét. Az egykor négyezer lelket számláló település ma már mindössze négyszáz fő otthona („Örménykút négyszáz lelkes. Pedig néha eggyel bírni is, jaj, milyen nehéz.”), és ez az elnéptelenedés keserű tapasztalatként van jelen a kötet egészében.
Örménykút több egy egyszerű településnél, ő a falu összes lakója egyetlen személyben: kocsmában könyöklő, tikkadt melós, hallgatag aggastyán, önfeledt gyermek vagy morcos téeszelnök. Örménykút nem a gyerekkor helyszíne, hanem annak a társa, egy hűséges pajtás, akivel jó együtt játszani. Örménykút nem felejt, számontart mindenkit, leltárt készít („Kerti budira csoszogó nagymamák száma 21, tavaly volt 24, hárman azóta igazoltan távol.”). Örménykút nem nő fel soha, nem úgy, mint a kútba néző gyerekek, akiknek gyermekkorát ellopja a topelec, a szörnyűséges rém, akit a nagymamák találtak ki, hogy távol tartsák a gyerekeket a kúttól. Szarvas, ahogy sokan mások, csak szeretne Örménykút lenni. Örménykútnak nincs saját temetője, mert az életnek ad teret, noha nem ismeretlen előtte a halál sem. Örménykút ki nem állhatja a fekete színt. Örménykút titokzatos, és gyakran hallgat, a könyv végére érve pedig kicsit mindannyian elnémulunk vele együtt.
Adamik Zsolt, Távoli korom – Örménykút!, Digitális Kalamáris, Örménykút, 2020.
