Mazán Nikolett
Lassú vízben oldódó, elfáradt valóság
A víz mindennapi életünk egyik rendkívül jelentős, mégis talán leginkább észrevehetetlen irányítója. Testünket, egészségünket és közvetlen környezetünket legalább annyira erősen formálja, mint gondolkodásunkat és kultúránkat – függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk tudatában mindennek. Cserna-Szabó András az irodalmat is szoros kapcsolatba állítja a vízzel, mondván: „Irodalom. Szó és csend. Mint a víz: két hidrogén és egy oxigén. Sok csend, kevés szó.” Nem ő az egyetlen a kortárs alkotók közül, aki tudatosan használja ezt a fajta összefüggést; Kemény István, József Attila-díjas magyar író és költő legfrissebb kötetében különösen hangsúlyos szerepbe kerül a víz szimbolikája, amely gazdag jelentésrétegének köszönhetően szinte akármilyen témájú költeményben kitűnően megállja a helyét.
A Nílus Kemény 2018-ban megjelent verseskötete, amelyre mindenekelőtt a változatosság mint ismertetőjegy jellemző, ez már első pillantásra szembetűnő; azonnal magával ragadó egy-kétsorosok és komplexebb üzenetet rejtő, nagyobb terjedelmű költemények rendre váltják egymást a lapokon, mintha csak a folyók jól ismert apály-dagály körforgását kívánnák imitálni, amellyel egyúttal azt is megakadályozza a szerző, hogy az olvasó túlságosan hamar belesüppedjen, netalántán beleunjon szövegbe, és így idő előtt elveszítse a fonalat: a váltás ritmikus, folyamatos és frissítő, akárcsak a víz csobogása.
A kötet keretes szerkezetűnek tekinthető, hiszen Duna az első, míg Nílus a záró egység és költemény címe; a címek közti párhuzam pedig ugyancsak figyelemre méltó, hiszen ezzel Közép-Európa, illetve – a Nílus esetében – a világ leghosszabb folyóját állítja egymással szembe a szerző, amelyek legalább egyetlen aspektusból mindenképp hasonlítanak: népeket, területeket és korokat kötnek össze. Utóbbi esetében még tipográfiai eszközökkel is igyekszik Kemény felismerhetővé tenni a Nílust: a deltatorkolat az afrikai folyó egyik legismertebb jellemvonása, amelyet nyomtatásban is tökéletesen szemléltetett.
A feljebb említett folyókéhoz hasonlóképp szemlélhető a víz szerepe a versgyűjteményben is: eltérő földrajzi és történelmi dimenziókat kapcsol egybe, ez esetben azonban az olvasó egyetlen lapozással válthat, hogy a bőséges szereprepertoárban újabb és újabb nézőpontból szemlélhessen eltérő problémákat, másféle valóságokat, különböző kérdésfelvetéseket – lehet Isten, aki modern „szabályok” és viszonyok alapján teremti, sőt telepíti a Földet, mintha csak egy új programot írna az egyébként már így is túlságosan elgépiesedett világba, de belecsöppenhet egy professzor szerepébe is, aki az óra eleji érzelgős monológja zárásaképp váltig állítja, „ha már megőrülünk, / örüljünk meg rendesen.”, de egy is lehet a rabtársak közül, akik majdnem teljes bizonyossággal tudják, hogy mivel a hun királyt temetik, ők is vele halnak, „mert senki nem akar tanút”, esetleg bújhat növényevő állat vagy akár terapeuta bőrébe is. Ahány költemény, annyiféle nézőpont és jelentés, egy dolog azonban mindenféleképpen közös bennük: a víz jelenléte számottevő, legyen az pocsolya, pára, harmat vagy eső halmazállapotú.
A kötetben a víz fontossága mellett hangsúlyos a nagy elődök iránt tanúsított tisztelet is: Petri György, Pilinszky János, Vörösmarty Mihály, Zrínyi Miklós, Madách Imre és József Attila neve, stílusjegyei vagy öröksége mind megtalálható valamiféleképpen a versekben és címekben – a József Attila-féle komorság ráadásul szinte az egész gyűjteményben érezhető, a kötet első versében pedig abszolút félreérthetetlenül jelen van.
Kemény István verseskötete különböző valóságokat és válságokat mutat be olvasójának, majd amikor „elfárad egy valóság”, – jobb híján – átléphetünk egy következőbe, ettől azonban nem fogjuk tudni magunk mögött hagyni a korábbi megrázkódtatásokat; ahogy a Zsidókeresztény társas című költeményből is tökéletesen kiderül, még mindig vannak olyan (XX. századi) traumák, amelyeket a mai napig nem tudott feldolgozni az emberiség.
Kemény István: Nílus, Magvető, Budapest, 2018., 88 oldal, 2699 Ft.
