Szabó Dárió
„Testem galaxisát” óhajtani
Nagy Márta Júlia 2014-es debütáló kötete – az Ophélia a kádban – sajátos látomásos kommentár. A versekben hol a test kerül a táj helyére (Víztükör); hol a táj a test vagy az érzékelés helyére, azt megelőzve (Komfort, Látás); hol úgy jelöli egyik a másik hiányát, hogy azok egymásra kúszó szférák lesznek (Kegyelet, Újpalota). Ebben a közegben minden az óvatos, lopakodó mozgásmódokból bontakozik, kiválóan jelezvén: az én nem tud vagy nem mer hatást gyakorolni „Test[ének] galaxisá[ra]” (Őszentsége, a bérházak tövében megbolondult), csak tartózkodó alkalmazkodásra képes.
Akad ironikus vagy szatirikus társadalmi kommentár is a versek között. A My baby shocked me egykedvű, kopár helyzetillusztráció, szinte szociografikus pozitúrával, hogy aztán a zárlatnál a versbeszélő „gerincre vágja” a komplett ábrázolt viszonyt, a nemiség irányába mozdítsa frázisszerű és (ál)tényszerű gunyorossággal, „ahogy azt kell, ahogy a fiatal lányok érdemlik.” Akad olyan kommentárértékű mozzanat is a Herbstreiseben, amely klasszikus szimbólumokból (fák, [dionüszoszi] ősz, álom, király) bontogatja a nemi témát, ám Nagy Márta Júlia nem bízza magát ezek allegorikus potenciáljára, a kritikai horizontot maga fogalmazza meg a zárlatban. E szövegek színezik a kötet hangját, hiszen jóval gyakorlatiasabbak az üzenetérték felől, mint a vezérszerepet kapó atmoszférikus darabok. Az előbbin kívül a tolakodóbb, önironikus Lány az éléskamrában retorikája, de a Szobor a Kerepesi-temetőben is idevehető, amelyben a női szobor „Táblát tart a kezében, amin – mily meglepő – / nincs írás” – a szöveghelyen a szarkasztikus megjegyzés súlyát épp egy leleményes sortörés adja.
Mérvadóbb viszont a könyv terében az a kommentártípus, amely általánosabb értelemben tesz megjegyzést nem a létről, hanem a lét hangulatáról, az érzékelés ellehetetlenüléséről, a szubjektum valóságkereséséről a „gyantasűrűségű, kőkemény napfényben” (Zuglói ballada). Nem arról van szó, hogy a valóság hiányzik Nagy Márta Júlia világából, pusztán nehézkessé válik a megismerése; nincs meg a valóság hozzáférhetőségének előfeltétele, mindent a mozgás és a mozdulatlanság ellentétpárja ural. Szféra nélkül tengődő figurákba botlik az olvasó, ezáltal nem is nyomasztó, sajátos unheimlich-érzés dominál a szorongás kinyilvánítása nélkül is. Ophéliát és a beszélőt nem a jelenlét jellemzi, hanem a jelenlét vágyása.
A meg-megcsillanó valóság nem tárgyi, nem is elvont; szigorúan véve elvont tárgyiasságról sem beszélhetünk. A megbízhatatlanon keresztül mutatkozik a megbízható, így a tárgyi világ nem bizonyosság, hangulathoz jut, ingázik, változik: „Azt az elbomló / levélszőnyeget mentettem át neked, növesztettem / óriásira. A délutánok tükörfényességével / és a csikorgó, száraz faggyal nem tudtam mit kezdeni.” (A restaurátor), vagy „Résnyire nyílik a tömény, túlérett fény.” (Árnyékkapu). Maguk a szövegek sem interakciókat írnak le, nincs jelen sem a megszólító, sem a megszólított; nem is a személy a lényeg, pusztán az érzet számít a két fél között – személyes érzetek lecsapódása személyek ismerete nélkül.
Már a nyitóvers – A majdnem olyan erdő – énjének sincs folyamatos ráhatása az ábrázolt világra, és ez végig meghatározó – Ophélia (tetsz)halott jellegét is ez rajzolja. Misztikus vibrálás lép a kölcsönhatások helyébe – nem azt a kérdést veti fel, hogy mi a valóság(?), inkább hogy miért van tőle távol a szubjektum. Mintha egy kívülre helyezett tudat táján járnánk, amelyet mégsem sikerült egészében kihelyezni. Ezt az ellehetetlenülést tökéletesen emeli ki a tördelés: a második sorban fókuszt kap az érzékelő pozíciója és az érzékelés minősége: „Távolról, homályosan”.
Nagy Márta Júlia stratégiájának további atmoszferikus bravúrja, hogy az intimitást deformálja, lebontja azáltal, hogy nélkülözi a bensőséges viszonyulást, így a személyesség nem az ismerősség-érzethez kapcsolódik – az intimitás érzetből témává csökken. Másfelől a kötet nagyon tömény vizualitással épít világot, melyet külön izgalmassá tesznek finom elmozdulások: a táj végül elevenné válik, motoszkál a barnás-feketés elmúláshoz és halálmetaforákhoz kapcsolódó miliők, mozdulatlan szobrok ellenére. Gyakorta statikus képek indítanak, amelyeket szürreális dinamika pezsdít, ilyen a Zuglói átirat is, amelyben a „Minden utcanév kertre vagy várra végződik” formalitásától a személyesség dísze felé haladunk: „tekerednék az indák / Fonta vadvirágszívbe. […] / átkeresztelném az utcát is”. Az elmozdulások azonban nem oldanak fel semmit, nem megoldások, ami külön atmoszferikus erény.
Sok vers nem akar mindenképp retorikai eszközökkel poétikussá válni (de még cikluskontextusban sem töltődik fel), nem teljesedik ki metaforikusan – inkább figyelemre méltó hangulati ringatózás változtatja költészetté a képet. Jó példa erre a Dió, mely címével is egyszerűséget, személytelenséget ígér, a zárlatnál azonban „felkúsz[unk a szubjektív valóság] fá[já]ra”.
Mind az olvasó, mind a versbeszélő számára az objektív ígéretekből fakad a kétkedésre való ok. Mintha a valóság befogadhatósága kifordulna, mintha csak a misztikusnak ható események tükrében lenne hozzáférhető az objektum is.
Nagy Márta Júlia: Ophélia a kádban, JAK füzetek, Prae.hu Kft., Budapest, 2014., 68 oldal, 2000 Ft
