Olvasónapló

 

feketerig__.jpg

 

Limpár Ildikó

 

 Meghallani a feketerigók hangját

 

„– Hogy tehették ezt, hogyan tehették?

– Nem tudom, de megtették. Megtették azelőtt is, megtették ma este, megteszik újra, és valahányszor megteszik, úgy látszik, csak a gyermekek sírnak.”

 

Ha valaki nagyon nem értené, hogy George Floyd halála miként volt képes felforgatni Amerikában a megszokott hétköznapokat, azt, amit csak „normalitás”-ként szoktunk emlegetni, hát olvassa el Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című regényét, amely nagyon szisztematikusan bontja le az olvasó számára, hogy mit is jelent, ha a te életed mások szemében nem ér annyit, mint egy másiké, csak azért, mert más a bőröd színe. Persze, mondhatnék több száz másik címet – az amerikai irodalom mára igen szép termést hozott össze a rasszizmus fullasztó közegét vizsgáló, bemutató művekből, és ezen belül is az amerikai Dél irodalma egészen elképesztő erejű műveket vonultat fel. De ha csak egy könyvet nyomhatnék most mindenki kezébe, akkor ezt választanám, mert azt gondolom, ez a regény volna képes a legtöbb szívet megérinteni. Benne van az a tehetetlenségből táplálkozó düh, amely áthatja nagyon sok fekete szerző szövegét, benne van az az értékválság, morális vákuum, amelyet számos fehér szerző is vizsgál, és benne van az, amire most a legnagyobb szükség van talán: a privilegizált, fehér bőrszínnel rendelkező ember empátiája, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valami rendszerszintű változást hozzon. Harper Lee William Faulkner és Flannery O\\\\\\'Connor irodalmi hagyományát folytatja, de továbblép a remény felé. Mondhatnánk azt is, hogy szentimentalizmussal és/vagy didaktizmussal tölti meg azt az ürességet, ami egy másik ember megmagyarázhatatlan gyűlöletéből fakad – de ebből pont annyit tesz bele, hogy meglássuk a sötétségben is a fényt. És közben esze ágában sincs elhallgatni, mennyire sötét verem a rasszizmusból fakadó gerinctelenség.

A regény központi cselekménye egy bírósági tárgyalás, amelynek vádlottja a tisztességes életű, fekete bőrű Thomas Robinson, akit azzal vádol meg a lecsúszott, senki által nem becsült, ám fehér bőrű Bob Ewell, hogy megerőszakolta az ő fehér leányát. Hogy a regény ennél sokkal többről szól, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mű első felében a tárgyalásra csak hébe-hóba elszórt utalás történik, majd végigkövetjük az eljárást, amely a regénynek mintegy az ötödét teszi ki csupán, és miután a tárgyalás lezárul, látjuk, milyen változásokat hoz az esemény a kisváros lakóinak életében.

Az eseményeket a védőügyvéd, a fehér Atticus nyolcéves lányának elbeszéléséből ismerjük meg, és ez az a nézőpont, ami miatt annyira erősen tud hatni a könyv az olvasóra. Fürkész, a fehér bőrű kislány tökéletes elbeszélői pozíciót foglal el: először is, korából és apjának köszönhető, morális neveléséből adódóan még nem ivódott bele a rasszizmus, ezért nem fogadja el automatikusan azt az álláspontot, miszerint a fekete élet kevesebbet ér, mint a fehér; van igazságérzete, és annak könnyebben hangot is tud adni, mint akár azok a körülötte élő felnőttek, akik szintén elítélik a rasszizmust, de aktívan igen keveset tesznek azért, hogy bármi változzon. A 30-as években járunk, itt szó sincs arról, hogy utcára vonulna a tömeg egy fekete ember igazságtalan megvádolása vagy akár halála miatt; Harper Lee mégis megmutatja, hogy ha irgalmatlanul nehéz is, ki lehet állni az igazságért, és akkor is ki kell állni, akkor is van értelme kiállni érte, amikor veszett ügyed van, és tudod, hogy egyedül nem vagy képes megváltoztatni a világot. Harper Lee Amerikájában ott lapul a remény szikrája, és egy nyolcéves kislány szemszögéből nézve megérthetjük azt is, hogy néha úgy tűnik, egyedül vagy a világgal szemben, mint az ügyvéd Atticus, aki a fekete Robinsont védi, de mégis akadhatnak kevésbé látható szövetségeseid, és a szolidaritás nagyon sokféleképpen nyilvánulhat meg.

Jelenünk tragédiája, hogy most, hatvan évvel a könyv megjelenése és majd’ kilencven évvel a cselekményének ideje után még mindig ott tartunk, hogy magyarázni kell tömegeknek azt, amit egy nyolcéves kislány tökéletesen képes volt felfogni a regényben: hogy egyenlőek vagyunk, és a bőrszíne miatt senkinek sem szabadna hátrányos helyzetbe kerülnie – pláne meghalnia. (Nem akarom elrontani senki olvasmányélményét, de itt megjegyzem, hogy Harper Lee nagyon szépen rámutat arra is, hogy miként válhat egy ilyen szituációban a fehér bőrszín is veszélyessé.) Magyarázni kell. És ha már így van, akkor olvassuk el ezt a könyvet: Atticus, az ügyvéd nagyon világosan és türelmesen magyaráz, mert tudja, hogy amikor a gyerekének válaszol, akkor épp a jövőt formálja. Az a jövő viszont most van, és hát láthatjuk, nem sokkal vagyunk beljebb a rasszizmust illetően, tehát igencsak jó volna, ha több emberhez jutna el Atticus/Harper Lee tanítása.

Zárógondolat: egyre az jár az eszemben, mennyire nem lehet véletlen, hogy Suzanne Collins épp azt a madarat formálta át és tette meg Az éhezők viadalában egy forradalom jelképévé, amelyik Lee regényében kapott szimbolikus szerepet. A Lee könyvének angol címében szereplő mockingbird gezerigót vagy más néven sokszavú poszátát jelent, de a feketerigó ezzel együtt nagyon jó fordítás, mert a fekete szín behozza a rasszizmus asszociációját. Lee elsősorban a szépséggel köti össze a madarat, és arra használja, hogy megértesse az értékes élet eltiprásának szörnyűségét: „A feketerigók mást se csinálnak, csak énekelnek az ember gyönyörűségére. Nem teszik tönkre a kertet, nem fészkelnek a kukoricagóréba, mást se csinálnak, csak dalolnak, a szívünk mélyéből. Hát, ezért bűn lelőni őket.” Évtizedekkel később egy fantasy bestseller lapjairól köszön vissza ez a madár, ami némi genetikai manipulálás után átalakul, és először fecsegővé (az elnyomás remélt eszközévé), majd fecsegőposzátává válik: az ellenállás hangjává, ami egyszerre jelöli az emberi életben rejlő szépséget és az akaratot, hogy megszűnjön a diszkrimináció, a kisemmizettek, jogfosztottak eltiprása, az ártatlanok brutális lemészárlása. Pár hete jelent meg Collins trilógiájának előzménytörténete, amely a regényvilág diktátorának, vagyis egy kegyetlen, disztópikus Amerika narcisztikus jellemű elnökének felemelkedését (morális értelemben egyre mélyebbre süllyedését) mutatja be, és egyúttal újra fókuszba hozza a fecsegőposzátát, a szabadság és a szépség szimbólumaként. Véletlen volna? Aligha...

 

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! Ford. Máthé Elek (1965). Ford. Pordán Ferenc (2015). Geopen Kiadó.


 

Főoldal

2020. június 24.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Versek
Lövétei Lázár László: FeketemunkaSzilágyi András verseiTompa Gábor versei Jász Attila–Csendes Toll: A bölények kipusztulása
Prózák
Bene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: HűKovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA