Limpár Ildikó
Mellkastól mellkasig
Maylis de Kerangal Hozzuk rendbe az élőket című regénye szívbe markoló szöveg: a szívtranszplantációig vezető folyamatot mutatja be. Ott kezdődik, ahol egy élet véget ér, bár még ezt nem tudhatjuk; és ott végződik, ahol a halál valós esélyt, életet ad annak, akinek egy új szívre van szüksége. A mára igencsak elhasználódott, kliséssé vált „ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik kinyílik” bölcsesség itt rendesen az ember mellkasába rúg, és pont annyira távolítja el ettől a Facebook-ízű, naplementés tengerképbe ágyazott pozitív üzenettől, hogy át lehessen gondolni: igen, vannak élet- sőt halálhelyzetek, amelyek oda állítanak a nagyon nehezen nyíló ajtók elé. A könyv az embert próbáló döntésekről és útról szól, holott a cselekmény nagyon rövid időt ölel fel, de épp ez teszi szinte elviselhetetlenné a helyzetet azok számára, akik érzelmi döntést hoznak, és koncentrált kihívássá azok számára, akik szakmai döntést kell hozzanak az érzelmeiken felül emelkedve.
A könyvet olvasva megismerkedünk a szervátültetés protokolljával, de a fókuszkarakterek váltakozásával nemcsak a gépezetet látjuk folyamatosan, hanem azt az embert is, aki az adott helyzetben cselekszik. Belelátunk a gondolataiba (vagy mondjuk-e így: a szívébe?) legyen az egy ápoló, vagy a szívátültetést végző team orvosa, vagy a donor, a tizenkilenc éves Simon Libres anyja, apja vagy barátnője. És rácsodálkozunk, hogy bár kívülről sokszor a szakmához tartozók mintha gépek lennének, automatizmusok által irányítva, valójában ennek is megvan a maga kontextusa, oka és eredménye. Kerangal nagyon hatásosan egyensúlyoz az ellentétes, mégis egymásra építő, egymástól függő nézőpontok között: van, akinek tragédia a halál, van, akinek esély és remény. A szülők számára kegyetlen érzelmi hullámvasút a felfoghatatlan és az embertelen között – ezzel áll kontrasztban a minden oldalról leszabályozott transzplantációs mechanizmus, amely abban a pillanatban, hogy lendületbe mozdul, megy a maga útján, a külső szemlélő nézőpontjából olajozottan, „szépen”, szinte feltartóztathatatlanul, holott azok, akiknek a mindent eldöntő kérdésben kell nyilatkozniuk, teljesen megragadnak a tragédia fojtogató örvényében. Gyorsan kell dönteniük, talán még mielőtt fel tudnák fogni, miről is döntenek.
Ezt az időtlenséget – a döntéshez szükséges idő fájó hiányát, s egyszersmind az idő egy pillanatában megragadás állapotát – adja vissza Kerangal prózája. Onnan indulunk, hogy Simon Livres szörfözni megy, és vele együtt lovagoljuk meg a kivételesen nagy hullámokat; később, bár ott hagyjuk a tengert, ezt a sodrást, ezt a döbbenetes erejű hullámzást viszi magával a szöveg, sokszor lélegzetvételnyi időt sem hagyva az olvasónak, akit továbblök a próza hulláma, visz előre, mert ez egy olyan folyamat, amelyben nem lehet szünetet tartani, mert ha megtesszük, azzal életet, szívet veszítünk. A magyar szöveg erejét Kiss Kornéliának köszönhetjük – de sajnálatos és érthetetlen módon a Magvető Kiadó a könyv hátoldalán Tótfalusi Ágnes fordítót mutatja be az olvasóközönség számára.
Azzal kezdtem, hogy ez a regény a döntésekről szól, és ezzel a gondolattal is zárom ezt az Olvasónaplót. Megdöbbenve olvastam, mennyi mindenen múlik, hogy valaki élhet-e vagy sem, őrá esik-e a választás vagy sem; hány nehéz döntést kell meghozni, míg mellkastól mellkasig jut egy szív. Igen egy szívről szól ez a regény, mondhatjuk, de valójában minden olvasó szívéről, és minden egyes szívről, amely talán később egy esélyt adhat valakinek az életre. Mert egy biztos: aki ezt a regényt elolvassa, az egészen biztosan másként fog gondolni a szervátültetésre és a szervadományozás lehetőségére.
Maylis de Kerangal: Hozzuk rendbe az élőket. Fordította: Kiss Kornélia. Magvető, Budapest, 2019., 272 oldal, 3699 Ft
