Somi Éva
„Majdnem biztos, vagy csak talán”
Regényeiben, novelláiban Bereményi Géza afféle régimódi elbeszélő, műveiben sok az életrajzi elem, és szerzőként sem rejtőzködik, nem tiltakozik a referenciális olvasat ellen. Gyanútlan olvasói könnyen azt érezhetik, hogy mindent tudnak róla. Ez persze nincs így: a legszemélyesebb hangú elbeszélő sem azonos teljes egészében a szerzővel, és a legvalóságosabb történet sem okvetlenül a legigazabb. Így van ez legújabb könyve, a Magyar Copperfield esetében is, több benne a valóságos elem, mint a fikció, de azért figyeljünk az alcímre is: életregény! Regény, melyet az önéletrajzíró emlékezésének dinamikája formál szöveggé, E/1-ben megszólaló elbeszélője pedig gyermeki, kamasz és ifjúi énje. Alapvetően a kronológia a szövegszerkesztés elve, ám az emlékezés bizonyos pontjain támadt asszociációk miatt az elbeszélő olykor kitérőket tesz. Ezek részint a múltra vonatkoznak, mint például a Sándor és Róza meséi című fejezetben, részint a jövőre, mint amilyen, mondjuk, az elbeszélő párizsi (1972), New York-i (1985) útja, vagy íróvá avatása Mészöly Miklós 50. születésnapján (1971).
Minden önéletrajzi regény a gyermekkortól kezdődik. De vajon a gyermekkor mikor kezdődik? A születéstől, persze, de ma már tudjuk, hogy a magzati kor és a születés traumája sem múlik el nyomtalanul. Ám az is igaz, hogy verbalizálható emlékeink általánosságban 3-4 éves kortól vannak, korábbról ritkábban. Vannak kivételek: Tolsztoj első emlékei, egyik életrajzírója szerint, kétéves korából valók. Bereményi első, óvodás kora előtti emlékképe az őt éppen pelenkázó Róza nagymama alakja, testének melege; tehát a kivételek közé tartozik.
A címben az elbeszélő „alakmása” rejlik, kérdés, az olvasók hány százalékának ismerős Dickens egyik legnépszerűbb regényének főhőse, Copperfield Dávid. Valóban van hasonlóság a két regényhős, Dávid és Géza sorsában. Leginkább a kegyetlen, szadista mostohaapák, és a gyenge, gyermeküket megvédeni képtelen anyák között. Az igazi apák hiánya miatt is: Dávidé meghal, Gézáé meglép (bár később előkerül). A meleg családi otthont nélkülöző gyerekeknek akadnak jóakarói is, de a legtöbbet az olvasmányaiknak és saját maguknak köszönhetik. Az iskola Dávid számára a kegyetlen terror világa, ahol a testi fenyítés, a megszégyenítés mindennapos. Gézának a Kádár-korabeli iskolák jutottak, őt a mostohaapja veri és alázza. Csak a könyvek jelentik számára a menedéket, és az, hogy korán megtanulta a színlelést. Ezzel a taktikával vészeli át az iskolaéveket is, azaz csak majdnem: a Cukor utcaiból kicsapják, az utolsó évet már Pápán tölti, ott érettségizik. Csak egy-két tanáráról van jó szava, mégis, az iskolában fedezik fel benne a leendő írót, költőt, első irodalmi sikereit ott aratja. Vannak barátai, szerelmei, kamaszkori lázongásai. Az igazi, nagy lázadás az, amikor végleg távozik otthonról. A balatoni nyár a rendőrségi affér ellenére kamaszkora legszebb nyara lesz: ekkor érzi meg először a szabadság ízét. A nehéz körülmények ellenére a fejlődésregények sémája szerint mindkét gyermek felnő, Dávid jogi pályára lép, Gézát meg felveszik magyar-olasz szakra, de előtte még be kell vonulnia katonának. A felnőttkor küszöbétől, ahogy az egy rendes életrajzi regényhez illik, Dávid sorsát tovább követhetjük Dickens regényében – ám Gézától e ponton elbúcsúzunk. Az életrajzi szál 1964 szilveszter éjszakáján ér véget.
A felnövekvő gyermek látószögéből látjuk a kis Géza környezetét és korát is. A Teleki tér, ahol a nagyszülei hatéves koráig nevelték, az utcák, házak, ahol később anyjával és mostohaapjával lakott, valóságos helyszínek. Némelyik ma is megvan. A 28-as villamos ma is ott zötyög a Teleki tér mellett, csak a régi piac hangulata nincs sehol. A múltról a nagyapja (micsoda figura!) és az egyik szomszéd mesél a gyereknek, aki saját jelenében maga is részese a történelemnek. Sztálin halálának jelentőségét a felnőttek eltérő reagálásán teszteli; 1956. október 23-án ott téblábol a Kossuth téren, szülei rábízzák a döntést, hogy disszidáljanak-e, míg nyitva a határ. Gagarin űrrepülésének napját (1961. április 12.) felülírja az, hogy 15 évesen akkor találkozik először igazi apjával. A közelmúlt e szakaszát Bereményi kortársai szintén átélték, egybevethetik saját élményeikkel.
A múltunk azonos azzal, amire emlékezünk, az emlékezetünk pedig nem mindig megbízható, olykor hiányos. Mégis, amit ezekből az emlékekből összerakunk, egységes narratívaként: az élettörténetünkként van jelen a tudatunkban. De sem az ebből fakadó konzekvenciák, sem az „elbeszélés nehézségei” Bereményi számára nem jelentenek akkora problémát, mint sok kortársa számára. Ha mégis adódik ilyen helyzet, könnyedén átlendül rajtuk. Leginkább úgy, hogy bevallja: „Ami ezután következett, hézagosan maradt meg. Nyomtalanul törlődtek bizonyos részek, mások meg máig ijesztő élességgel maradtak bennem...”
Móricz Zsigmond első tíz évét írta meg az Életem regényében, mondván, hogy ez idő alatt minden lényeges megtörtént vele. Bereményi első 18 éve is bizonyára életének a legmeghatározóbb szakasza, a könyv terjedelme meghaladja a hatszáz oldalt. Izgalmas évek, évtizedek következnek az életrajzban. Vajon lesz-e folytatás?
Bereményi Géza: Magyar Copperfield, Magvető, Budapest, 2020., 635 oldal, 5499 Ft.
