Timár Krisztina
Elcsúszó idők, összeütköző nyelvek
Bánki Éva trilógiájának záró darabja nyomasztó, klausztrofób világot jelenít meg. Olyan világot, amelyben nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – helyes döntésekre jutni, ellenben rendkívül könnyen követ el az ember hibákat. Ha az az ember történetesen egy közösség vezetője, akkor pedig az ilyen hibák katasztrofális következményekkel járhatnak. Különösen, ha olyan – látszatra elvont, voltaképpen minden konkrét tapasztalatot meghatározó – fogalmakról van szó, mint az idő vagy a nyelv.
A trilógia nyitó darabjának, a Fordított időnek Rioldája korából adódóan eleinte sodródik az eseményekkel, később az otthonkeresés foglalja le. Az Elsodort időben, bár hívásnak enged, tulajdonképpen az egyhangúság elől menekülve indul útnak. Az Összetört idő utazásának tétje nagyobb: Riolda az élet vizét akarja megtalálni, és meggyógyítani vele a férjét is, az egyre nehezebben működő közösséget is. Módosítani az időt, azaz megszabadulni az öregedéstől és annak következményeitől. Miközben a Nyugati szél szigetének lakossága azzal a problémával küzd, hogy túlnőtte saját lehetőségeit, és környezeti katasztrófa fenyegeti őket.
Erre a problémára a sziget őslakói – a Bánki által kitalált emberszerű faj képviselői, a szorgok – Riolda nélkül is megoldást találnának. Kérdés, hogy mennyire működőképes megoldást. Korábbi életmódjukhoz próbálnak ugyanis visszatérni: ismét kialakítani a sok testből és egyetlen lélekből álló közösséget, amelynek tagjai észre sem veszik, ha születik vagy meghal valaki; cserébe (legalábbis Riolda szerint) feltalálják a hangok, szavak, mondatok és félreértések nélküli, azaz tökéletes nyelvet. Ezen a nyelven adják át egymásnak mítoszaikat a hajdani hódítóról, akinek embertelenségét rég elfelejtették, és most istenként tisztelik. Az ő idejük mitikus idő, állandóan ismétlődő ciklusokon alapul, kizárja a változást és az egyediséget. A félig hozzájuk tartozó, félig kívülálló Riolda másképpen dönt. Gyanúja szerint (amelyet senki nem cáfol meg a történetben) pontosan ez az örök ismétlődés betegíti meg a férjét, Sjönt – és mellesleg a fenyegető katasztrófától sem védi meg a szigetet. Az ő megoldása tehát a ciklikusság (és a közösség) megbontását célozza: kilendíteni Sjönt a sziget idejéből. Voltaképpen nem akkor módosítja tehát az időt (és idéz elő egészen másfajta válságot), amikor iszik a vízből, hanem már akkor, amikor útnak indul. Két rossz közül kell megtalálnia a kisebbet. Kérdés, hogy ez lehetséges-e.
A vízzel együtt ugyanis rátalál a történelemre is, amelyben egyáltalán nem biztos, hogy nekik helyük van, vagy ha mégis, akkor nem biztos, hogy megfelel nekik az a hely (és idő). A külvilágban Nagy Károly uralkodik, az ő alattvalói pedig úgy tekintenek az időre, mint ami Károly trónra lépésekor vált történelemmé. Mindent, ami korábban létezhetett, a mesék világába utalnak (a trilógia korábbi szereplőivel és magának Rioldának a múltjával együtt), történetüket sablonokba szorítják, az epikus történetmondás hagyományainak megfelelően módosítják. Egyes szigetlakók számára ez pusztulást jelent, mások számára menedéket (még ha fel is adják érte függetlenségüket), ismét másoknak – paradox módon – alkalmat arra, hogy ne a külvilág, hanem a saját közösségük által meghatározott időt éljék. A külvilág (idejének) betörése a sziget világába (idejébe) sem jár éppen kiszámítható következményekkel; azaz nem egyértelmű, hogy melyikükben esik nagyobb kár. A szorgok közösségének nem veszteség, ha néhányan meghalnak közülük, a hasznot pedig nem érzékelik; ellenben azok, akik jelentős kikötővárost szeretnének építeni rajta, és ezáltal bekapcsolni a külvilág működésébe, belebuknak. Ugyanakkor az is képtelenség, hogy a sziget teljesen kívülálló és önálló maradjon.
Ettől a problémától elválaszthatatlan a nyelv problémája, hiszen az köti össze a múltat a jelennel, jelent a jövővel. A szorgok tökéletes nyelvéről (akár létezik, akár Riolda képzeli annak) már esett szó. Az ő nyelvük az egyenlőséget, sőt az egyformaságot teszi lehetővé. A különbségekkel együtt tűnnek el a szigeten a családi kapcsolatok: a szereplők hol a szüleiket, hol a gyerekeiket, unokáikat keresik, és nem mindig boldog találkozás a keresés vége. Nagy Károly birodalmának képviselői számára a nyelv a hatalomgyakorlás eszköze. Az is az erőszak egy fajtájának számít, ha egy hivatalnok megszámolja egy sziget lakóit. De a szavakkal való megbélyegzés a fizikai erőszakkal is összefügghet. Ez történik Jette történetében, ebben a nyomasztónál is nyomasztóbb betéttörténetben. Őt azért ítéli el és veti ki a közösség, mert megszegi az íratlan szabályokat: megcselekszi azt, amit mindenki kíván, és bosszút áll az erőszakért. Csakhogy a bosszú vissza is fordítható, a közösség pusztulását is eredményezheti. Jette mintha Riolda ellenképe volna: minden szörnyűség, ami Rioldával nem történik meg, az lezajlik Jette bosszúról, árulásról, eltorzult szeretetvágyról szóló történetében; ugyanakkor a tudatos lázadásra, amelyhez Jette nem elég bátor, Riolda vállalkozik. Ezt a kapcsot érzékeli Jette, amikor beleszeret Rioldába, és a maga módján megpróbálja „megoldani” Riolda problémáit. Más kérdés, hogy mekkora bajt okoz ezzel neki is, magának is.
Más-más pontokon másképpen telik az idő – vagy, ha úgy tetszik, máshol másik idő telik –, amikor pedig a különböző időkben élő, különböző nyelveket beszélő emberek találkoznak, abból óhatatlanul konfliktus származik. Ezt jelenti a regénycímben szereplő „összetört idő”. Ez teszi lehetetlenné a regényvilágban a biztos megoldásokat és egyúttal a hazatérést is. A trilógia első kötetének Rioldája otthonra talált, az utolsó kötet Rioldája sehol nem érzi igazán otthon magát. A zárás mégsem egyértelműen lehangoló: akár az újrakezdés lehetőségét is magában foglalhatja. Méltó befejezése a sorozatnak.
Bánki Éva: Összetört idő, Jelenkor, Budapest, 2019., 272 oldal, 3499 Ft.
