Kiss László
A kocsmarealista
Akár Bödőcs Tibor két évvel ezelőtti debütáló kötete, az irodalmi paródiákkal sziporkázó Addig se iszik őrületes sikere is magyarázhatná a szerző frissen megjelent új könyvét. De inkább a humorista estjeiről évek óta jól ismert hang magyarázza, amely egyszerre szólaltatja meg a költőien emelkedettet és a pincemélyi sötétet, és a szintén onnan ismerős látás magyarázza, amellyel azt a groteszk kelet-(vagy milyen-)európai valóságot formázza meg újra és újra, ahonnan például Pepin bácsi vétetett, és amelynek a működésével valamennyire mindannyian tisztában vagyunk. Vagy ha valami oknál fogva nem volnánk, Bödőcs Tibor új könyvét olvasva is viszonylag pontos képet alkothatunk róla.
Azt hiszem, ha nincs az aperitif Addig se iszik, a Meg se kínáltak akkor is megszületik előbb vagy utóbb. Furcsállom is, hogy ez csak most, utóbb következett be, hiszen a szerző stand-up-szövegeiben se szeri, se száma a könyvbe, novellába, nagymonológba kívánkozó sztoriknak, anekdotáknak, karaktereknek, csupa helyzetkomikum és vibráló asszociáció, tűzijáték és csetlés-botlás, erős nyelv és láttatás – várható volt, hogy kötet lesz a vége. Miután az Addig se iszik meggyőző íráskészségről és szerzőjének nemcsak remek világ-utánzó, de világ-teremtő képességéről is árulkodott, nem volt kérdés, hogy Bödőcs Tibor első regénye szórakoztató, gazdag olvasmány lesz.
A pár éve elhunyt Ferusnak, a stand-up-esteken számtalanszor megidézett ikonikus szobafestőnek ajánlott Meg se kínáltak olyan, akár egy Hrabal-monológ, amelyben a másodszor is nyugdíjazott Pepin bácsi nekiveselkedik, hogy több szuszra, mértéktartó lendülettel ledarálja, mit hallott, hallgatott, olvasott, látott, szeretett, szenvedett, hazudott, ivott és mázolt össze hozzávetőlegesen ötvenöt életéve alatt. A század- és ezredforduló gyermekének vallomása ez, Magyar Oszkár, jobb sorsra érdemes képzőművészé, aki egy hülye baleset folytán elvileg elvesztette alkotóképességét, ezért kénytelen szobafestő-mázolóként végigfesztiválozni az életét, és most a kocsmapultnak dőlve mesél egy zöldfülű csaposlánynak, élete egyetlen őszinte támaszának. Nem mondhatja el Oszi senkinek, elmondja hát Gyöngyinek – de a szomszédos asztalnál ott ülünk mi is.
Könnyen megjósolható, hogy nem lesz visszhangtalan kötet a Meg se kínáltak. Egyesek arról vitatkoznak majd, elbírja-e a forma ezt a karneváli kavargást, ezt a már-már felidézhetetlenül sűrű gyönyörök kertjét, amelyben újabb és újabb imádnivaló hasonlatok, metaforák árnyalnak szinte minden egyes mozzanatot, vagy hogy hiteles-e a csattanó, a történet vége, amely számos korábbi állítást érvénytelenít és ír fölül. Lesznek olyanok, akik szerint egy festő, aki kis túlzással elitta már az eszét, hiszen az elvonó Don-kanyarját is megjárta, legyen akármennyire tájékozott és képzett, nem mond olyanokat, hogy Manhattan-szürke bálnamerci vagy kakasvérpiros kockalada, újabb falfestményeinek nyakatekert címeiről, avantgárd megőrüléseiről nem is szólva, de látom magam előtt azt a kritikust is, aki a popzenei utalások, dalszövegrészletek élőbeszédbe olvadásával kapcsolatos kételyeinek ad hangot, nyilván költőien emelkedettet. Lesz ugyanakkor, aki üdvözölni fogja a letűnt paraszti élet vérbő megörökítését, a sok különös sorsot és figurát, akik életre kelnek e lapokon, más vinnyogni fog a röhögéstől, amikor a rendszerváltás utáni harminc év törikönyves sűrítményét olvassa, de biztos lesz olyan is, aki a kötet ikonográfiai kitérőire esküszik majd. „Mindenkinek van valamennyi igazsága, ezt kéne megérteni” – emeli fel mutatóujját Oszkár.
Bödőcs Tibor új könyve mindenesetre közel kétszáz oldalon keresztül következetesen kitartja a választott hangot, Magyar Oszkár kocsmaontológus hangját, melyben a pórázon tartott kabaréhumor hitelesen elegyedik melankóliával: „A Vadkürti nem mosott hajat, mióta Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, olyan ázott tacskószaga van, az orra bauxitvörös, a szakálla tavalyi széna, az arca meg használt csiszolópapír. Úgy néz ki, mint Keresztelő Szent János hatnapos vízihullája bizánci stílusban.” „Mindegy, szép szakma ez. Mindig meghatódom, mikor látom, hogy ott vannak az ajtófélfán a gyerekek régi magasságai, mint régi árvizek szintjei, vagy hogy a kisöregek kifestetnek még, pedig ki tudja, meddig tart az élet.” És szeretet van benne, akár a szerző stand-up-előadásaiban is, amikor a szentlászlói atyafiakról mesél. Ott harsányabb, itt csöndesebb, együttérzőbb, alázatosabb. Oszkár egy helyen ezt mondja a borászkodó körorvosra emlékezve: „Még élhetne, mondjuk, én meg lehetnék halott.”
Szép az, ami érdek nélkül tetszik, tanítja Kant. „Szép az, ami érintésre száraz, dörzsálló, légáteresztő, és ki is van fizetve” – filozofál Oszi. A Meg se kínáltak szép. Szép, keresztény regény.
Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak, Helikon Kiadó, 2019. 197 oldal, 3499 Ft
