Timár Krisztina
Szöveg és szövet, történelem és
normaszegés
Bizonytalan körvonalak, elcsúszó idősíkok, határáthágások jellemzik Bánki Éva regényét, a Fordított időt, amely egy trilógia első kötete, de önmagában is értelmezhető, lekerekített történet.
Az ilyen regényekről jut az ember eszébe, hogy a „szöveg” és a „szövet” szó töve ugyanaz. Nem újdonság, hogy a cselekmény több szálon fusson, és a szálak olykor érintkezzenek egymással. Az sem, hogy ezt a több szálon futó cselekményt idősíkváltások is bonyolítsák. Ezeknél sokkal inkább az teszi erősen szövetszerűvé – és egyedivé – Bánki Éva művét, ahogyan ezeket a szálakat összekötik egy sajátos költői nyelv szófordulatai és metaforái, illetve az ismétlődő filozófiai kérdésfeltevések.
Ahogy a cím ígéri, a szöveg vissza-visszatérő alapproblémája az idő (no meg az emlékezet). Az egyik főszereplő, Illighaen, krónikás a kora középkori Nyugat-Európában. Azaz az a feladata, hogy megfoghatóvá, elmondhatóvá tegye a történelmet. Hogy meghatározza, egyáltalán mi számít történelmi eseménynek, és mi nem. Miközben nemhogy a krónikás, de többnyire maguk az események átélői is bizonytalanok abban, hogy mi történik velük. A tudatos történelemhamisításról nem is beszélve. Nem csoda, hogy Illighaen belebonyolódik az idősíkokba. Az idő ugyanis egyáltalán nem mindig abba az irányba folyik, amit Illighaen normálisnak tekint. Lehetséges emlékezni a jövőre, a halottak intenzíven visszajárnak, a még meg nem születettek a jelenben bukkannak fel. Akinek a története ebben a regényben megfelel a „normális iránynak”, az a másik főszereplő, Riolda, akinek életét születésétől felnőtt nővé válásáig követjük végig. Ő viszont megbonyolított idő nélkül is éppen eléggé „normaszegő”: megtestesült rejtély, folytonos határátlépő.
Milyen műfajú regényről beszélünk tehát? Fantasyről, mágikus realista regényről, esetleg valami másról?
Fantasyre emlékeztet például az, hogy Bánki kitalál egy emberszerű fajt, a szorgokat. Módosult génállományukat jelezhetné, hogy az embernél alacsonyabbak, szőrtelenek, különleges színű a pupillájuk. Aztán a szereplők hirtelen fordulattal nyelvi okot is találnak a szorgok létrejöttére, és elmagyarázzák egymásnak, hogy akinek nem adnak nevet, annak nem lehet nyelve, nem juthat hatalomhoz, embernek sem számít egészen – szorgnak lenni örökös rabszolgaságot jelent. A nyelv összekapcsolása a hatalommal és az erőszakkal inkább mágikus realistává alakítja az ábrázolást. (Nemcsak a szorgok esetében.) Az azonban, hogy melyik a valódi magyarázat ennek a fajnak a létezésére, nem derül ki. Mint ahogy az is kérdés marad, hogy egyáltalán mit jelent embernek lenni.
A furfangosan, finom humorral megírt szerzői utószó sok mindent tisztáz, amit az olvasó magától nem feltétlenül venne észre. (Egyúttal persze újabb kérdéseket is fölvet.) Arra mindenképp felhívja a figyelmet, hogy a fantasztikum használata egy olyan regényben, amely a kora középkori Európában játszódik, nagyon is realisztikus. A kommunikáció, a tájékozódás itt ugyanúgy központi kérdés, mint az időé és az emlékezeté, és mindkettőben nagyon sok a bizonytalanság. Teljesen normális lehetett például a VIII. században egy normann városlakó számára az, hogy Bizáncot kitalált helynek tekintse. Ugyanakkor minden további nélkül hihetett a tündérek létezésében.
Ami a tündéreket és társaikat illeti: Eleinte eléggé zavart a germán (skandináv) és a kelta kultúrkörök szerepeltetése egy magyar regényben. Igaz, az nyilvánvaló volt, hogy a regény nem „divatból” használja ezeknek a kultúráknak az elemeit. Az is igaz, hogy a korszak, amelyben a regény játszódik, a magyarok történetére nézve még annál is kevesebb támpontot nyújt, mint amennyit a kora középkori Nyugat-Európáról össze lehetett szedni. De akkor nyugodtam bele végleg a helyzetbe, amikor egyértelművé vált, milyen fontos szerepet játszik ebben a regényben (cselekményét és nyelvi megalkotottságát illetően is) a tenger és a tengeri utazás. Ez tengerparti kultúrák nélkül nem működött volna.
Önmagában azt is örvendetesnek tartanám, hogy megjelent Magyarországon egy ilyen egyéni hangú, költői és történészi felkészültséggel megírt, filozófiai kérdéseket felvető regény, amely még a rejtvényfejtés örömét is megadja az olvasónak. Annak azonban még inkább örülök, hogy ez a regény úgy feszegeti a műfaji határokat, hogy azzal egyúttal az arisztokratikus („magas”) és a populáris kultúra határait is kikezdi. Nagy szükség van a kettő közötti átmenetet képviselő, értékes irodalomra.
Bánki Éva: Fordított idő. Jelenkor, Budapest, 2015., 274 oldal, 2290 Ft
