Ványai Fehér József
Barbaricum humanistája
Vajon meddig él egy író (költő, szerkesztő, irodalomszervező) emléke, életműve mikortól kezd törlődni a kollektív memóriából, már ha egyáltalán? Sejtem, hogy a kérdésekre nincsenek egyértelmű válaszok, mert a sors, a nagybötűs élet produkált már ilyet is, olyat is. Futtatott művész neve gyorsabban kophat, mint az aktuális sláger, háttérbe szorítottat pedig az utókor felfedezhet magának – erre is, arra is láttunk már számtalan példát.
Az biztos, hogy Körmendi Lajos neve nem került a könnyen felejtendők listájára, mert 2005-ben bekövetkezett, sajnálatosan korai halála után 13 évvel „ne csodálkozz: / itt lakik a nyár!” címmel könyvet jelentettek meg róla, munkásságáról egykori pályatársai, barátai. Pontosabban válogatás ez a kiadvány a hivatalosan 1999-ben alapított, 2018-ban huszadszor megtartott bereki írótábor résztvevőinek alkotásaiból. Még közelebbről: írótáboriak írnak itt egymásról, Berekről, Körmendiről – legtöbbet mégis talán utóbbiról.
Hogy a „Nagykunság prófétája” alkotónak, folyóirat-alapítónak, -szerkesztőnek (Jászkunság), könyvkiadónak (Barbaricum), vagy kultúraszervezőnek (bereki írótábor) volt-e jobb? Fogalmam sincs, másfelől rövid könyvrecenziómmal nem szeretném túllépni a műfaj adta és szabta kereteket. Afféle önmagam által felkent kritikusként nem minősítgetnék, másfelől valamiféle nosztalgiába burkolt eszmefuttatásokkal sem fárasztanám a remélt olvasókat.
Annyi szubjektivizmus azért mégis engedtessék meg: ha Körmendi, akkor nekem a „Művész Pista huszonegye” c. novelláskötete ugrik be először, bár tisztában vagyok vele, hogy közel harminc saját könyve jelent meg pályafutása során. A karcagi író említett művében érzékletesen ábrázolta azt a Kádár- kori hangulatot, amely legjellemzőbben talán vidéki kisvárosok napszítta éttermeiben elevenedett meg: népi ruhában hangolnak már a cigányzenészek, a csapolt kőbányai korsóból is ihatatlan, nem csak üvegből, a kockás abrosz foltos, a pincér unott képű… Persze, ez az életmű sokkal többet jelent és ér ennél, bár megjegyzem, sok alkotó hálás lenne a sorsnak azért, ha munkássága akár egyetlen figurája is túlélné őt. Aki Kakuk Marci Tersánszky Józsi Jenőnek, Thomas Mann-nak Tonio Kröger, az Körmendinek Művész Pista, és lássuk be, ez nem kevés.
Mielőtt eszmefutattásom miatt lelkifurdalásom támadna, eszembe jut, mit írt Oláh János az „emlékkönyvbe”: „Csaknem egy emberöltővel ezelőtt, 1981 nyarán egy Margit-körúti könyvesbolt kirakatában különös című, egyszerű, fekete-fehér borítójú könyvre lettem figyelmes. Bementem a könyvesboltba, és ott azonnal ki is olvastam szinte elejétől a végéig a Barbaricumot, Körmendi Lajos első verseskötetét… Sajnos, ilyen váratlan, életre szóló találkozásokra manapság, amikor a verseskönyvek nemcsak a könyvesboltok kirakatából, de a polcokról is száműzöttek, nemigen számíthat az ember. A Barbaricomot azóta is őrzöm, és elő-előveszem, ha szippantani szeretnék egyet a hetvenes évek levegőjéből. Sose csalódom.”
Hát igen, többek közt ezt tudta Körmendi, s talán éppen ez a megfoghatatlan varázs és vonzás az ő titka, amely immár örökre megfejthetetlen marad…
Itt és most nem sorolom fel a félszáznál is több „irodalomközeli ember” nevét, akik a két évtized alatt megfordultak a bereki írótáborban. Ellenben a kiadvány műfaji sokszínűsege mellett nem mennék el szó nélkül: lírától a prózáig, publicisztikától tanulmányig fellelhetők mindenféle szövegek, melyek professzionális szerzők keze nyomát őrzik. (A szerkesztés Sarusi Mihály munkáját dícséri, a megjelenést az NKA és a helyi önkormányzat támogatta.)
Jóleső érzéssel állapítom meg, hogy az írótáboriak társasága nem nevezhető belterjesnek, még akkor sem, ha pár fővel hangsúlyosabbnak tűnik fel a „nép-nemzeti vonal” tagjainak jelenléte, amely idézőjeles meghatározást ezúttal sem esztétikai kategóriaként használom. A meghívók kipostázásakor Körmendi már húsz éve felülemelkedett a szekértábor-logikán és érzelmi gesztuson, és ezt a jó szokását később is megtartotta.
Egyébként a „ne csodálkozz: / itt lakik a nyár!” három fejezetre tagozódik, címek szerint: Bereki – Találkozás – Körmendivel, ami összeolvassa is értelmes mondatot alkot. Az elsőben maga a gyógyfürdő az ihlet forrása, s a szerzők érzékletes leírásokkal dicsérik a hidrogénkarbonátos jódos gyógyvizet és környezetét. Gyíkínyfolyó, orvosi víz, tejes tó, tyúkszemáztató – szembesülünk a fantáziadús elnevezésekkel, s valóban, a víz és a táj költészete mintha szemünk előtt születne meg.
A középső fejezetben sem „csak” a Körmendi Lajosra való emlékezés uralja a szöveget, egy-egy részben megidézik Jókai Annát, Nagy Gáspárt, Dienes Esztert, Oláh Jánost is – sajnos, egyikőjük sincs már közöttünk.
A harmadik fejezet aztán már tisztán a karcagi írónak szenteltetik, a legszemélyesebb, hozzá fűződő viszonyaikról vallanak itt barátok, táborlakók, szerzőtársak. Ezekből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a „Nagykunság mindenese” már kivert kutya is csak Berekfürdőn akart lenni, mik azok a „kun ráncok”, s hogyan töltekeznek a kupák maguktól a fürdő büféjében.
Bevallom, a könyvből vált világossá számomra, hogy a Barbaricum humanistájáról már monográfiasorozat is született, amelynek szerzője Rideg István. Ebben Körmendi Lajos élete és pályája három kötetben, egyenként négy-ötszáz oldalon bontakozik ki előttünk. A rövid ismertetőből kiderül, hogy Rideg István főszereplője irodalmári szerepén túl az őskeresővel, a nyelv- és néprokonság-faggatóval is számol.
S hogy vajon mi vezethette, mi motiválhatta az írótábor szereplőit, amikor írásokat adtak az emlékkönyvbe? Bertha Zoltán erre ezt a választ találja: „Tudták, hogy ha a patrióta, sőt lokálpatrióta, de európai látókörű, az avantgarde-tól vagy a neoavantgarde-tól a mélyrealizmusig, a népi írói örökségig minden hanghordozásban és lelkületben otthonos Körmendi Lajos kéri őket megnyilatkozásra, az önmagában is misszió lehet a vidéki irodalmi közéletben, s ha őt támogatják szívesen az írásaikkal, akkor ezt a minden értékre nyitott, bátor, elfogulatlanul tiszta szellemet és hazafiságot is megtisztelik.”
„ne csodálkozz, itt lakik a nyár” (szerkesztette Sarusi Mihály). 1200 Ft.
