Csepcsányi Éva
Pannon relikviák
Lanczkor Gábor tizennegyedik kötete a Monolit – a szerző sok műfajban alkot, hiszen verseskötet, regény, gyerekkönyv, tanulmány- és drámakötet is szerepel a szerző eddig megjelent könyvei között.
A Monolit igen terjedelmes és sokrétű mű, ami talán azzal is magyarázható, hogy lírai könyve legutóbb 2011-ben jelent meg Lanczkornak. Hét nagyobb fejezetből áll, ezeken belül több kisebb alcím alá csoportosulnak a versek. A hetes szám teljesség, isteni, mitológiai és mesebeli – sok és mély jelentést hordoz és ölel fel, mint maga a kötet tematikája.
Már maga a kezdés: Vergilius-idézettel indít a könyv. Praktikus és financiális korunkban mi indul Vergilius-idézettel a BTK-n túl? Klasszikus tájleírások keverednek belső látomásokkal és az európai, antik és keresztény kultúrkör részecskéivel, törmelékeivel. Nem katedrális-szagúan, hanem egymáson áttűnve, légiesen, át- és átjárva egymást, időnként nagyon profán, helyenként obszcén kifejezésekkel is keveredve. Érezhető, hogy a költő hétköznapi valóságából bugyognak fel a próféták, szentek, antik istenek, reneszánsz kori festők, lazán kapcsolódva olyan töprengések szövetében, mint a létezés valósága és az elmúlás törvénye, az ember kapcsolódása a kozmoszhoz és a Transzcendenshez, a szenvedéshez és az újjászületéshez: „A földön hullámosra/ száradnak, és felszínüket/ a barnás hullafoltok kiütik./ Akár az ostya,/ fehérlik fenn a fa csupasz ágai közt/ egy kis gallyon egyetlen gömbölyű gyümölcse./ Hogy teljesen kitöltse/ a semmitől a semmiig az égi közt” (A festő apja).
Sokrétű kötet a Monolit, Lanczkor Gábor rengeteg szimbólummal dolgozik, ezek nem „izzadságszagúak”, nem erőltetettek, ám klasszikus műveltségű befogadót feltételeznek. Az egész kötet alaptónusa derűs, napfényes, ahogy Térey János írja a fülszövegben: „dunántúli fogantatású és pannon.” Sok-sok példát lehetne ide citálni, melyből süt az aranykori derű és bölcs nyugalom, az ember és természet harmonikus kapcsolata. Számomra ezen költemények közül is kiemelkedő, esszenciális mű a Távol a nyájaktól és a Viaszként olvadnak széjjel című vers: „A folyónál jártam, távol a nyájaktól. / Szigetéhez érve, hol teli torokból/ bömböl a zuhatag, hol a folyó tombol, / bementem a hídon; négy kő-Hermész bókolt. / Csak odabenn láttam, hogy mi húzott ide, / sötéten hánykódott a nagy kos teteme” (Távol a nyájaktól). „Viaszként olvadnak széjjel a józan / csúcsok, megindulnak, hőségnek hője, / csorognak lefelé, és elnyújtóznak / a lapályon. Ezer kiterjedt tájék: Mérleg – melynek most egyik serpenyője / leszakadt, hogy Lókoponyává váljék” (Viaszként olvadnak széjjel).
Nagy távlatokat fognak be a versek a Balatontól Londonig, a lösztől a csillagos égig, Vergiliustól Caravaggióig. A kötet első fejezetében a kőzetek, az éjszaka, a vulkán és a fény a visszatérő motívum, de a kövek soha nincsenek „magukban”, ember nélkül: bár túlmutatnak az emberi élet beláthatóságán, és a történelmi távlatokat is messze „túlélik”, mégis az emberre mutatnak, legalább annyiban, hogy róluk elmélkedik a lírai én: „Egy alvó vulkán napvilágra tárult anatómiája egyenlő egy bazaltbánya ötven évével? A Hegyestűt ki vágta szét?” (Egy bazaltbánya ötven évével). A sokszor részletes leírásokban egyedi módon és kiválóan keveredik a természet rendje, az isteni formáló erő és a saját emlékek – az ember nem kívülálló, hanem maga is alakító: „Hogy a magas, talán négyméteres test formájú hasadék baloldalt a falban, és alatta a finom törmelékkupac – ezt már mi tettük Szabolccsal.”
A kötet második fejezetében előtérbe kerül a származás, a családfa, a genealógia, és egyre több keresztény motívum jelenik meg, több vers címe a római rítusú Szentmise állandó részeiből áll: Kyrie, Sanctus, Agnus Dei stb. Ez több jelentésréteget hordozhat. Egyrészt a liturgia valamiképpen az idő felett álló valóságát és az emberi élet folyamatosan alakuló, múló és változó mozgékonyságát, és ennek a két valóságnak egymást átjáró, mégis ambivalens, feszültségekkel teli kapcsolatát. A hétköznapi cselekedeteink, történések is ölthetnek olyan súlyt és hasonló jelleget, akár érzelmileg, lelkileg, akár hatásukat tekintve, mint az Agnus Dei, a Kyrie, a Benedictus vagy más ének, cselekmény a liturgiában. A költő, éppen mert költő, bontja a határokat, és tisztában van vele, hogy a valóság igazi valósága csak a határokon és kereteken túl van, ám azok szentségét, embert megtartó szükségszerűségét is elfogadja és értelmezi: „Rohadjon szanaszét a Szentmise, / legyen áldott, mert Szent Tradíció, / de rohadjon széjjel: többé sose, / de sohase hihesselek, mert jó, / hogy fél percek telnek már félig el, / és nem bocsátkozol színem elé – / elönt valami forróság, siker; / és enyhül a roppant nehézkedés.” (Benedictus)
A reneszánszos könnyedség mellett a gondolkodó és sokat látó-értő alkotó ember szükségszerű keserűsége is feltűnik, természetesen az öniróniától se mentesen: „Az elkényeztetett kis egyke, ki végül csak maga marad – szikrázó fényét szórja egyre, üveghangokkal szól a nap.” (Horác)
A kötet további verseiben helyet kap a szerelem, egyszerű és szép szerelmi vallomások, nemcsak a nőnek, a világnak, de a világot építő köveknek, a történelem nagy alkotóinak, és Istennek is: „Legyen úgy, ahogy a templomban / még reggel: »mir s teboj« – és veletek. / Részemről semmi szándék alattomban. – / Közületek való a nő, kit szeretek.” (Pax vobiscum)
A kötet negyedik fejezetében a Londoni National Gallery néhány képe manifesztálódik versben: Tiziano, da Vinci, Beuys, Van Gogh… Ez egyrészt jó lehetőség a költőnek egy kis kép-elemzésre, saját érzelmeit, meglátásait lírai formában kifejteni a festmények világáról, másrészt abban a sokszínű szövetben, amelyben az antik világ, a keresztény kultúra, az európai és pannon tájak, hangulatok, gondolkodók és életérzések keverednek, méltó, hogy ilyen kiemelt helyet kapjanak a nagy festőművészek (is).
Kiművelt, tág látókörű, és egy-egy indiai vonalat leszámítva – mely hazai vonatkozásokkal is rendelkezik –, európai, keresztény, és egyet kell értenem Térey Jánossal, jobb szavam nekem sincs rá, mint hogy: pannon. Én olasz mesterek szívét, intellektusát is érzem benne, a porladó földtani testeken, reneszánsz festményeken és a költő utazásain túl, vagy inkább azokon áttűnve, valami nagy-nagy, kissé karcos, kissé koravén, de mindenesetre derűs, napsugaras szeretetet.
Hogy ez a szó lejáratott és régies? Igen, ahogy Horatius, Vergilius, Keresztelő Szent János vagy Tiziano – örökértékű.
Lanczkor Gábor: Monolit, Jelenkor Kiadó, 2018., 344 oldal, 2999 Ft
