Somi Éva
Örökbe fogadva
Egy mondat – „Neked a mamád nem is a mamád!” –, és összedől a világ. Van a szavaknak ereje, teremtő és pusztító egyaránt, a mítoszokban biztosan. Az ószövetségi teremtéstörténet szerint az Úr megnevezte, mi legyen, és az lett. A rontó varázsigék mesékben és fikciós történetekben hatékonyan működnek, olykor talán a valóságban is. Grecsó Krisztián Vera című új regényében e mondat hatására a 11 éves kislány egész addigi, biztonságosnak hitt élete romba dől. Olyan érzelmi válságba kerül, amely szavakkal szinte kifejezhetetlen, elmondhatatlan, kivált Közép-Kelet-Európában, egy olyan kultúrában, ahol a titkoknak, elhallgatásoknak generációkon átívelő, domináns szerepe van történelmi és személyes, családi történetekben egyaránt.
A Vera két mottójának szerepe az evokáció: a Szabó Magda és Molnár Ferenc regényeiből vett sorok ráirányítják az olvasó figyelmét hasonló kis hősökre, Vitay Georginára és Nemecsek Ernőre. (Bár a Molnár-regény zárómondatai Bokára vonatkoznak). Ami az ifjúsági regényeket illeti, eszünkbe jut még Móricz Zsigmond, aki Grecsó számára szintén etalon. Vera a Légy jó mindhalálig hőséhez, Nyilas Misihez talán közelebb is áll, ugyanis hozzá képest Vitay Georgina már nagylány, 14 éves, Nemecsek pedig még saját életkorához képest is kisfiú. Az is fontos lehet, hogy ebben a regényben Móricz „a kommun alatt s után elszenvedett dolgokat”, saját szenvedéseit írta meg. „Én akkor – folytatja a vallomást – egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv s gyerekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám, az egész világ elfogadta s a gyermek sorsát látták benne.” Talán volt efféle indíttatás Molnár Ferenc, Szabó Magda és Grecsó Krisztián esetében is. Vera egyébként mellékalakként már ott van a Jelmezbálban, előképe bizonyos fokig Gallér Gergely is az Isten hozottból.
Az említett művekben tematikus-motivikus kapcsolatokat is felfedezhetünk. Például a kis hősöket körülvevő gyermekközösség, az iskola világa hiteles és korhű. Vera szegedi iskolája már nem a drákói szigoráról híres, mint a debreceni kollégium vagy a Matula. 1980-ban itt még van úttörőcsapat, a tanévnyitó az obligát zászlófelvonással kezdődik, nincs grund meg gittegylet, de van már lovastorna lányok számára is. Az osztályközösség éli a maga életét, barátságok, szerelmek szövődnek, klikkek alakulnak, a többség vagy a hangadók kiközösítéssel büntetik a lopást, árulást, ezeknek a mélyére sem a tanárok, sem a szülők nem látnak, a kis hősök egyedül küzdenek, az érzelmi viharokba belebetegszenek. Grecsó regényében a dresszlopás az, ami egyben erkölcsi próbatétel is, és bár elsimítódik, később mégis kipattan.
A Verában kölcsönös elhallgatás működik Vera és Sári családja között, a két öreget is beleértve. Nem csoda, hogy Vera a felnőttekben is csalódik, mert megtudja, hogy akiket a szüleinek hitt, nem azok. Örökbe fogadták, de eltitkolták, tehát hazudtak, így érzi Vera, és egyedül próbálja kideríteni az igazságot. Sáriban, legjobb barátnőjében és a barátságban is csalódik, tetézve az érzést még féltékenységgel is, mivel ugyanaz a fiú tetszik mindkettejüknek: a lengyel, de a magyart anyanyelvi szinten beszélő, és kissé ellentmondásos figura, Józef. Vera az első szerelem lelkesítő, majd lesújtó erejét is átéli. Vagyis teljes a zűrzavar a lelkében, állandó életérzése lesz a „szomorú-izgulás”, azaz a szorongás.
A mindentudó elbeszélő E/3-ban, olykor Vera szemszögéből, egyszerre kívülről és belülről látja és láttatja a történéseket. A helyszín Szeged, közismert utcákkal, terekkel, épületekkel, a regényidő 1980 utolsó négy hónapja. A lineárisan előrehaladó cselekmény a tanévkezdés előtt pár nappal egy születésnapi bulival kezdődik, és karácsonykor ér véget. A 4. fejezetben hangzik el az inkriminált mondat, Sári vágja Vera szemébe, és később Józef is megerősíti. A cselekmény abban a tempóban halad tovább, ahogyan Vera számára lassan feltárulnak a családi titkok – nevének jelentése is erre predesztinálja –, míg végül összeáll a kép. Szimbolikus jelenetekkel (gödörbe esés, visszatérő álom a forgó bölcsőről, lázálom, amikor a lelki megpróbáltatásba belebetegszik) és egyéni tapasztalatokkal (Sára néni és Jakub bácsi esete, Józef ígéreteivel és a valósággal való szembesülés) eljut – ha nem is a megértésig, de a megérzésig, hogy a felnőttek világa nem egyszerű, őt azonban, Sárival ellentétben, sokkal jobban szeretik a szülei, és ez erőt ad neki. A nagypapa halálával a felnőttek között is oldódik a feszültség, esély nyílik a sérelmek kibeszélésére.
Az örökbefogadás súlyos téma a valóságban is. Régebben titkolták, és ha véletlenül kiderült, az sokkolóan hatott a gyerekre. Irodalmi példaként ott van Radnóti Miklós, aki az Ikrek havában írja meg azt a pillanatot, amikor megtudja az igazságot („Teljesárva vagyok!”). Pedig őt is gondosan, szeretettel nevelték, mint Verát. Nem úgy, mint Móricz hét zsoltárban megírt történetében a kislányt, Árvácskát, akit mint lelencet – ma már ezt a nyelvújítás kori szót sem használjuk – dolgoztattak, szadista felnőttek kínoztak, szexuálisan zaklattak. József Attila identitásválságot élt meg az öcsödi nevelőszülőknél, akik Pistának nevezték. A 80-as években még Magyarországon is titkolták a gyerek előtt, hogy örökbe fogadták, ezért eshetett az író választása erre az időre, hogy a kiskamasz lelkében dúló érzelmi viharok ábrázolása hiteles legyen. Az lett.
De ma már más a helyzet. 1990-ben nálunk is kiadták Marie-Claude Monchaux Nekem két születésnapom van címmel (külföldön már 1977-ben megjelent) könyvét, amely nagyban hozzájárult a szemléletváltozáshoz. Az 1997 óta érvényes gyermekjogi törvény 7§ (4) bekezdése pedig kimondja, hogy a gyermeknek joga van származása, vér szerinti családja megismeréséhez, és ennek szellemében képezik az örökbefogadó szülőket. Jós nem vagyok, de szerintem Grecsó Krisztián olvasótábora biztosan gyarapodni fog az örökbefogadásban érintettekkel, sőt talán a kamaszokkal is, akiknek a magyartanárai bővítik az ajánlott olvasmányok listáját.
Grecsó Krisztián: Vera, Magvető, 2019., 336 oldal, 3699 Ft
