Limpár Ildikó
Fémmágia a vasparipák világában
Ritkán írok egy sorozat sokadik kötetéről, ám nem véletlen, hogy Brandon Sanderson regényével, A törvény ötvözetével most kivételt teszek, mert bár a Ködszerzet-sorozat világában játszódik, a regény az előzmények nélkül is tökéletesen élvezhető, mely jelenség ritkaság a könyvpiacon. A Ködszerzet-trilógia egy szép ívű, tisztességesen lezárt sorozat, tehát a mostani, hetedik kötet elsősorban nem azért íródott, hogy tovább bonyolítsa, görgesse a korábbi eseményeket, és bemutassa, milyen egyéb kalandok vártak még a korábban megismert szereplőkre.
Sanderson fogta magát, és jó nagyot ugrott előre az időben: a Ködszerzet eseményeihez képest mintegy háromszáz évvel később kapcsolódunk be a már ismert világ épp aktuálisan fókuszált eseményeibe. Csakhogy Sanderson arra használja ezt az időbeli ugrást, hogy önmagát is kihívás elé állítsa, és ne csak a szereplők és sztori szintjén mutasson újat, hanem abban, ami igazi erőssége: a világépítésben. Az új történetben természetesen megmaradt a sajátos mágiarendszer, ami egyedivé teszi a Ködszerzet-világot, viszont csakúgy, mint saját történelmünkben, itt is lezajlott (s zajlik) egy ipari forradalom, és ettől máris teljesen más világba csöppenünk, mint amit magunk mögött hagytunk a trilógia lezártával.
Brandon Sanderson a kemény mágiarendszerek nagymestere – mondjuk, ezt el is várjuk tőle, ha már egyszer tőle származik a „kemény” és „puha” mágiarendszerek (hard versus soft magic systems) elnevezése és megkülönböztetése. Világaiban a mágikus törvények kristálytisztán átláthatók, logikus rendszert alkotnak, és épp olyan fontos világműködtető elemek, mint a fizika egyébként ismert törvényei. A Ködszerzet-sorozatra a fémmágia jellemző. Hogy ez mit jelent? Például azt, hogy egyes karakterek képesek allomanciára, vagyis valamilyen fém „égetésére”, és ennek hatására szert tesznek valamilyen különleges képességre. A fémégetés tulajdonképpen egy kisebb mennyiségű fém elfogyasztása, hatása ideiglenes, és kiszámítható: az, hogy ki milyen fémet képes hasznosítani, meghatározza a mágia kimenetelét, vagyis az ónhasználók („ónszemű mívesek”) képesek érzékeik kiélesítésére, míg a „petákosok” acélt égetnek, és ezáltal képessé válnak rátaszítani a környékbeli fémekre, de persze van olyan fémhasználó, aki ennek az ellenkezőjére képes: aki vasat éget, vagyis „ingás”, az képes a közeli fémekre rávonzani. Mindegyik fémnek megvan a maga tulajdonsága (és ha nem lennénk képesek mindet megjegyezni, akkor sem kell kétségbeesnünk, mert a szöveg mindig emlékeztet rá, illetve a könyv végén lévő fémjegyzék úgyszintén.)
Ennek következtében minden akciójelenet tulajdonképpen egy pörgős feladatmegoldás, mintha csak belenéznénk Sherlock Holmes gondolatörvényébe, amint épp felfejt egy mások által már reménytelennek hitt rejtélyt. Matematikai, fizikai példák bonyolult szövevénye az, ami cselekménnyé áll össze, melyben a játékos, ám racionális elme számára kifundált egyenletek a főszereplők. Egyenleteket írunk fel, azt kérdezzük, hogy mi a megoldása annak, ha egy adott helyszínen X darab petákos, Y darab ingás és még megannyi ilyen-olyan allomanta készül összecsapni? Mi az a szituáció, amelyből kiderül, ki milyen mágussal áll szemben? Lehetünk lusták, és ez esetben csak élvezzük Sanderson megoldásait; vagy lehetünk lelkes tanítványok, s a világ ismeretében megpróbálhatjuk beleélni magunkat egyes szereplők helyzetébe, s átgondolni, vajon milyen lehetőségek állnak a rendelkezésünkre, hogy az adott krízispillanatot élve megússzuk.
Ez már önmagában is izgalmas – no de nem is Sanderson lenne, ha ezen nem csavarna még egyet. Mert míg a Ködszerzet-trilógia a puskapor előtti világ mágikus küzdelmeire fókuszált, A törvény ötvözete nagyot dob azzal, hogy a technikai fejlődés már a lőfegyverek világába helyezi szereplőit, és így az egyébként is számtalan lehetséges mágikus kölcsönhatást tovább bonyolítja egy erősen fémdominanciájú kultúrával, ahol a vasparipa zakatolása már éppoly természetes, mint a patadobogás. Mert ahol kéznél a pisztoly, ott kéznél a lövedék is. Ha lövedékek röpködnek, azokat el lehet taszítani, vagy valahova lehet vonzani. Vagy mindezt meg lehet próbálni, majd jól meg lehet lepődni, hogy az a lövedék nem is olyan fémből van, mint amilyen fémből annak „illett volna” készülni.
A törvény ötvözete szellemes kreativitással vegyíti mindazt, amit már jól ismerünk innen-onnan: ismerjük a westernfilmek törvényszerűségeit, és ismerjük Sanderson Ködszerzet-világának törvényeit. Mint minden ötvözet, ennek minősége is a megfelelő arányokon, felismeréseken és az ezekből adódó csavarokon múlik. Bár a regény tudatosan épít ezen említett törvényszerűségekre – mondjuk ki: néhol klisékre –, megmenekül a klisés sztori csapdájától, mert képes új helyzetet kialakítani a már ismert panelekből. A történet feszes, jóval pörgősebb, mint a korábbi részek, és számomra az új főszereplők, Wax és Wayne azt mutatják, hogy Sanderson fejlődött karakterépítésben is. A két pisztolyos-allomanta fenegyerek párosa pont azt hozza a westerntörténetekből, amit szeretek: vagányságot, akciót, humort, némi romantikával – de nem hiányzott belőle a feminista vonal sem a rendkívül macsó világ ellenére, hiszen a központi konfliktus egy csipetnyit behozza még A szolgálólány meséjének alapkoncepcióját is, melyben a kiválasztott nőket egyfajta tenyészkanca-sorsba kényszerítik a férfiak. Nekem bejött ez az ötvözet – jöhet a folytatása, A lélek árnyai.
Brandon Sanderson: A törvény ötvözete (Wax és Wayne-sorozat), Delta Vision Kiadó, 2014., 2990 Ft.
