Major László
„Menj hát elül, sötét golyó!”
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák
Az irodalomtörténész debütáló szépprózai munkájával, a Szűz Mária jegyese című elbeszélésfüzérrel már magára vonta a kritikusok figyelmét, ami a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó-díj odaítélésében is kifejezésre jutott. Második szépirodalmi próbálkozása, a XIX. századi nyelvhasználatot imitáló „kisded bűnregény” egy valóban megtörtént öngyilkosság körülményeit járja körül, a hiteles irodalomtörténeti tények mellett fikciós elemeket is felsorakoztatva. A fülszöveg szerint a Léleknyavalyák kísérlet az első magyar krimi „rekonstrukciójára”, mégsem beszélhetünk hagyományos detektívregényről, hiszen gyilkosság nem történik, a könyv sokkal inkább filozofikus kérdéseket vet fel.
Hummel József nyugalmazott városi alkapitány az állandóság, a nyugalom, a józanság híve, a „ratio által uralt rend” képzetében él, és óvakodik attól, hogy a „biztonságban belakott életkörein kívül merészkedjék.” 1851-ben a véletlen folytán újra látókörébe kerül Czakó Zsigmond színész, drámaíró négy évvel azelőtti öngyilkossága, és hogy bizonyos ellentmondásokat tisztázzon, újra előveszi a korábban már lezárt ügyet. Az eset újbóli feltárása során megismerkedik a fiatalember – saját racionális életszemléletével szöges ellentétben álló – nyomasztóan pesszimista világfelfogásával, amely Hummelt kizökkenti megszokott békés hétköznapjaiból. Ehhez kapcsolódva fejti ki a szerző egy interjúban, hogy úgy is tekinthetünk regényére, mint a „józan racionalitás” és az „önelveszejtő romanticizmus” dilemmájának esettanulmányára (168ora.hu).
Milbacher előző kötetében is élt a humor, az írónia eszközeivel, amely újabb könyvét is át-átszövi. Van abban valami megmosolyogtató, ahogyan a nyomozó a mindennapi rutint rigorózus pontossággal követi, a narrátor, illetve Hummel inasa pedig az attól való legkisebb eltérést is erősen helytelenítik. Az irónia az ehhez hasonló szakaszokban is hangsúlyt kap: „A nap hátralevő részével kapcsolatban egyetlen reménysugára maradt csupán, ugyanis péntek lévén, a szokásos esti tarokkparti eshetősége a megszokott és semminemű meglepetéssel nem fenyegető társaságban olyan fároszként világított előtte, mi nyugalmas kikötőbe irányíthatja – akárhogyan is csűrjük-csavarjuk – az elmúlt napok eseményeinek viharában hánykolódó, feldúlt szellemét.” (146-147.)
Az elbeszélő a történtek okait latolgatva az Epilogusban felfedi, hogy az alkapitány nyomozása során nem számolt az életet a vak véletlenre bízó amerikai párbaj lehetőségével, amit Jakabfy azon a tarokkpartin lebegtetett meg (igaz Czakó nevének említése nélkül), amiről Hummel, rá nem jellemző módon, elkésett. Ez a feltevés előhívhatja emlékezetünkből Arany János Híd-avatás című „városi balladáját” és annak „önelveszejtő” szereplőit, egyikőjük öngyilkossága hátterében szintén ez a párbajnem húzódik meg („Párbajban ezt én így fogadtam: Menj hát elül, sötét golyó!”), amely téma egyébként Jókai Mórnál is felbukkan, mint, ahogyan a regényíró is Milbacher kötetében. A hivatkozott balladával való párhuzam azért sem teljesen elvetendő gondolat, mivel a szerző az Arany-korpusz kutatója, aki jelen munkájában utal a költő Czakó haláláról megemlékező versére is. Ezen túlmenően az irodalomtudós többször céloz regényében a nyomozó sétáira a Széchenyi-hídon – igaz, nem az Arany-műben szereplő Margit-hídon, amely e történet idején még nem áll. A befejező jelenetben szintén hangsúlyos a híd-motívum: a racionális Hummel, aki szokásainak rabja, ezúttal a megszokottól eltérően nem csupán az építmény közepéig sétál el, ahol kalapját lefújja fejéről a szél, hanem átballag rajta, majd alakja belevész a túlpart vegetációjába. Mindezek mellett az elbeszélés téridején túl, a híd névadója ugyancsak önkezével vet véget életének. „Üres a híd, – csend mindenütt” – idézhetnénk az Arany-költemény utolsó sorát, valójában azonban Hummel lelke tovább háborog, a felidézett dilemma nyugtalanítja.
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák, Magvető, Budapest, 2018., 237 oldal, 3499 Ft.
