Somi Éva
Hová tűnik a lélek
Jókai-tanulmányai révén előbb az irodalomtörténész Szilasi Lászlót ismertem meg, csak később az írót, amikor bemutatkozott szülővárosában, Békéscsabán a Szentek hárfája című, az evangélikus nagytemplomból induló, és a csabai olvasókat nyomkövetésre sarkalló izgalmas történettel. A harmadik híd című „hajléktalanregény” nem mindennapi témáján túl meg a szegedi vagy Szegedet ismerő olvasói számára mutatott meg ismert és ismeretlen helyszíneket. Hozzám mindkét város közel áll, talán ezért is érdekelt. Az író Szegeden él, a Szegedi Egyetem (nekem is alma materem) oktatója, ahol a bölcsészkar egyik (nekem is ismerős) termében 2015 februárjában, egyik percről a másikra „váratlan helyzetbe” került, amelyért majdnem az életével fizetett, de végül egy sikeres agyműtétnek köszönhetően életben maradt, dolgozik. Történetét legújabb, az év egyik irodalmi szenzációjának számító könyvében, a Luther kutyáiban írta meg.
Egyből eszembe jutott két másik író-sorstársa, Orbán Ottó és Karinthy Frigyes, akiknek agyműtétjéről szintén első kézből értesülhetünk, bár orvosi szempontból három különböző esetről van szó. Irodalmi szövegként mindhárom a sikeres műtét utáni retrospektív beszámoló a történtekről. Orbán esszét írt, Karinthy naplófélét, Szilasi napló alapozású regényfélét, saját és mások emlékeiből, dokumentumokból összeállított beszámolót. Orbán Ottó esetében az akkor már tíz éve meglévő Parkinson-kórjának egyre súlyosbodó állapotán akartak enyhíteni 1999-ben, egy neuropacemaker beültetésével. A célt elérték, a túlmozgás megszűnt, a beteg újra tudott járni, de a Parkinson megmaradt. Karinthy Frigyes 1936. évi agyműtétjéről az Utazás a koponyám körül (1937) című könyvéből értesülhetünk. Az író kronologikusan beszámol az első tünetek jelentkezésétől az itthoni orvosok vizsgálatain, diagnózisain keresztül a svéd Karolinska Intézetben végzett operációig. A műtét, mely alatt végig kommunikálnia kellett orvosával, sikerült, és még a szeme világa is megmaradt, az orvosi számítások ellenére. Majd a lábadozás és a hazatérés, nem sokkal később az élmény naplószerű megírása következett, melyhez a végső lökést egy szélsőjobbos újságíró cikke adta meg, aki szerint Karinthy részéről ez a sztori csak szenzációhajhászás.
Szilasi László egy olyan összetett struktúrájú könyvet írt, amelyben szintén dominál a kronológia, ámde azt meg-megszakítják a tartalmukban és rétegezettségükben igen eltérő, retrospektív vagy éppen statikus szövegrészek, köztük dokumentatív orvosi anamnézisek, látleletek. Szilasi 2015. február 10-én a munkahelyén, a Szegedi Egyetem Bölcsészkarának Sík Sándor nevű termében lett hirtelen rosszul. Súlyos és látványos epilepsziás rohamai után a kórházi vizsgálatok során derült ki, hogy agydaganata van, amely műthető, bár a beavatkozás kockázatos. A rohamok alatt és után 48 óra, azaz két teljes nap kiesett az emlékezetéből. Hogy mi történt, azt a jelenlévő kollégák és a telefonhívásra odaérkező volt feleség és a jelenlegi élettárs beszámolóiból tudta rekonstruálni. Majd saját tapasztalataival folytatja, mi történt a műtét előtt, alatt és után. A műtétet szegedi klinikán végezték el, altatásban, ott folyt a sugár- és a kemoterápia, valamint az utókezelés is. A beteg végül felgyógyult, és ahogy Karinthynál, nála is elhangzott egy orvos szájából a csoda szó. Csoda, hogy túlélte. A lábadozás időszakában, amikor már olyan állapotban volt, hogy tudott olvasni, egyebek mellett Karinthyt olvassa. Megállapítja, hogy Karinthy angiómája és az ő oligodendrogliómája két különböző eset, kisebb egyezéseket, párhuzamokat azonban felfedez, az egész érzelmileg is megérinti – az utolsó három mondatot megkönnyezi.
Van azonban olyan érintkezési pont is, amely figyelmünkre érdemes, bár Szilasi nem említi, ez pedig a betegségeik során többször előforduló különleges köztes állapot, amikor test és lélek, test és tudat elválik egymástól. Karinthy ezt írja: „...test és lélek kettősségét, amiben hiszek, alkalmam van kísérletileg ellenőrizni […] teljes tudatomnál vagyok […] és a testem mégsem engedelmeskedik, illetve engedelmeskedik, de nem nekem. Valaki másnak, aki belém bújt. Külön lelke van a testnek, az „én”-től független, és a különlélek most ellenem fordult, fellázítja ellenem a testet.” Vagy: „Ott állok, valóság és képzelet küszöbén, s kezdem nem tudni, merről jöttem – testi szem és lelki szem összefolyik, s már nem biztos, melyik irányítja a másikat.”
Szilasinak is vannak efféle élményei. A géniuszok betegségének tartott epilepsziás rohamról, népies nevén nyavalyatörésről, ezt írja: „Az epilepsziás roham sokkoló esemény. A test tudat nélkül is létezik. Ráng, sebez, ürít. Nagy ritkán feláll, mozog. Üres a tekintete. Elszabadul”. Közvetlen a műtét előtti kábult pillanatban, tíztől visszafelé számolva: „Kilencig jutok. Aztán eltűnik a világ, egy szempillantás alatt eltűnök belőle, fájdalom és visszajelzés nélkül megszűnik az összefüggő tudat, amely érzékelhetné saját eltűnését.” Majd a műtét után: „A tudatom, posztoperatív állapotában, összevissza járt. Levált az emlékezés meg az asszociációk szokásos útjairól, magától működött, a saját szétesett rendszere irányította, vagy ki tudja, micsoda, miféle külső befolyások. Néha aludtam, olykor ébren voltam, néha nem lehetett eldönteni. Mindenre emlékszem.”
Ebben a csatában a test győzött, mondhatni, kiütéssel. A lélek, a szellem valami ismeretlen tartományban tartózkodott ezalatt, majd szép lassan visszatért a testbe. A testben előtörő betegség eredetét, okát, gyökerét Szilasi kutatja önerőből és terápián is. Részint saját, gyermekkori emlékeiben, részint a szülők, nagyszülők életét boncolgatva. Erős dohányos volt. Ezért? Az italnak is lehetett hozzá köze? Gyermekkori agyhártyagyulladása előjel lehetett? A társadalmi-történelmi traumákat elszenvedő szülők, nagyszülők életében gyökerezik a betegsége? A génekben? Saját párkapcsolataiban? Vagy mindezekben együtt? Esetleg, teszem hozzá, a túlfeszített szellemi munkának is köze lehet hozzá?
Ahogy a műtét utáni másik olvasmányában, Luther Asztali beszélgetéseiben Tölpel kutya néma áhítattal próbálja gazdája szájából kiimádkozni a falatot, úgy száll az író néma imája a transzcendens világba, Istenhez. A többes számú alak kiterjeszti az ima érvényességét mindenkire: a végső percekben nincsenek ateisták.
Felépülvén, Orbán, Karinthy és Szilasi meg tudják, meg akarják írni saját történetüket. A majdnem-halálukat. A szellemük győzedelmeskedik ekkor, az írás terápiás hatása érvényesül, kiírják magukból a traumát. Olykor, még ebben a helyzetben is, átsüt a mindegyikükre jellemző humor és önirónia. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy mind a hárman kivételes bánásmódban részesültek: orvosok szervezkedtek, és barátok, tisztelők teremtették elő a hiányzó anyagiakat a nemcsak kockázatos, de nagyon drága műtétekhez. Karinthynak még Stockholmba kellett ezért utaznia, Orbánt Budapesten, Szilasit Szegeden, tehát már idehaza műtötték meg a legkitűnőbb orvosok.
Szilasi László: Luther kutyái, Magvető, 2018. 288 oldal, 3499 Ft.
