Somi Éva
Sötét, világos
Szvoren Edina prózáját, állapítottam meg főként előző kötete, Az ország legjobb hóhéra alapján, sötét színek jellemzik; az írói tekintet a magyar valóság és az emberi lélek legmélyebb rétegeit pásztázza, éles reflektorfénnyel bevilágítva járhatatlan zugokat: a legelesettebbek, sérültek, fogyatékkal élők, megalázottak és megszomorítottak világát, lelkét, tudatalattiját is.
Közelmúltbeli olvasmányaimban is ott ez a nyugtalanító sötét szín, pedig a választásaimba gyakran a véletlen is belejátszik. Barnás Ferenc regényalakja (Másik halál) sorsának megbicsaklására, Borbély Szilárd mélyszegénységben élő családjára (Nincstelenek) gondolok, Tóth Krisztina néhány novellájának (a Párducpompa van előttem) jelenetezésére, amelyekben látszólag átlagos, békés városlakók pillanatok alatt vad düh- és gyűlöletkitöréseket produkálnak. Vagy Szil Ágnesnek az idei könyvhétre megjelent kötetének (Életünk legszebb napja) néhány darabjára: egyszerű családi jeleneteiben miként szökkennek szárba a hétköznapi zsarnokságok és aljasságok. Nem beszélve Szilasi László „hajléktalanregényéről”, A harmadik hídról, amely a nagyvárosi számkivetettek „arisztokráciájának” létezési módját testközelből mutatja be, párját ritkító empátiával.
Vékony rétege ez a kortárs magyar prózának, de nem lehet nem észrevenni, hogy van néhány író, akinek van szeme, érzékenysége a társadalmi mélyrétegekre, már-már szociografikus érdeklődése a perifériák iránt, amelyekre amúgy manapság kevés figyelem jut. Mégsem ezek ábrázolása a legfőbb céljuk, írói világuk ennél jóval színesebb és tágasabb. A kortárs írók a nyelvvel küzdenek, hogy szövegviláguk adekvát nyelvét megteremtsék, szereplőik megszólalásait, gesztusait, viselkedését hitelessé tegyék. Bemutatni, felmutatni, rámutatni akarnak, megoldást nem adnak, így együtt látva őket azonban felerősítik egymást: az összkép szerint nincs is megoldás, nem lehetséges kiút.
Szvoren Edina legújabb kötete, a Verseim a maga tizenhárom rövidprózájával világosabb színeket jelent a képzeletbeli palettán. Mindjárt az első, cím nélküli darab falusi Mekk mesterén lehet derülni, szóval van humora az írónak. Sőt, címként olyan szó is található – Életöröm –, mely eddig elképzelhetetlen volt Szvoren prózavilágában. Egy taxis életörömét érzékelik az utasai, így az elbeszélő is, miközben ő maga, groteszk ellenpontként, mellrákos feleségét kísérgeti a kórházba vagy onnan haza, tehát szó sincs felhőtlen örömről.
Vagy éppen áttételesebben jelennek meg a sötét színek, mint pl. A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak történetében. Gyűlölködő, homofób olvasók már az első bekezdés után leteszik a kötetet, amikor kiderül, hogy itt két nő alkot egy párt, sőt még gyereket is vállaltak, aki nagyon nehezen jött össze, ráadásul gyógytornászra, logopédusra és dietetikusra is szüksége van, tehát sérült. Ezzel együtt ez a novella világosabb, derűsebb rétege: hiszen egyébként úgy élnek, mint egy „rendes” család. A mélyebb rétegben tűnnek fel a sötét, baljós színek: az anya szerepét betöltő nőnek, veszi észre a másik, egyszer csak eltűnik az árnyéka. A világirodalom híres, árnyék nélküli alakja Peter Schlemihl, Chamisso hőse, akitől a fausti történet szerint egy szürke úr képében megjelenő ördög az árnyékát veszi meg, cserében gazdaggá teszi egész életére. Schlemihl ettől kezdve mindenhol kirekesztett lesz, és csak a lelkéért cserében tudja visszaszerezni az árnyékát. Szvoren novellájában az árnyék hiánya egyszerre jelentheti a társadalmi kirekesztettséget és a leszbikus pár kapcsolatának a végét. A Popa Éva groteszkből az abszurdba hajló humora is érzékelhető, de hasonló mutatkozik meg abban a két novellában is, amelyek egy-egy munkanap monotóniáját írják le aprólékos részletezéssel (Ez már volt, ez már megesett; Áruházi blues). Vannak „semlegesebbek” is, pl. a Jönnek a verseim, de azért összességében a sötét színek uralkodnak, már csak azért is, mert a történések oka és következménye egyaránt rejtve, a cselekedet pedig reflektálatlanul marad. A Hátunk mögött a surrogás horrorisztikus története, más novellák groteszkbe, abszurdba hajló kifejletei is azt erősítik, hogy alapjában véve egységes írói világszemlélettel és létértelmezéssel van dolgunk, mely – a negyedik kötet után most már biztosan elmondható – erőteljes, kiforrott írói nyelvben manifesztálódik. Ez Szvoren Edina írásművészetének megkülönböztető jegye. Ereje, sűrítettsége (vö. Dichtung) okán lehet köze a versekhez, ami a kötet főcímével fogja össze a tizenhárom történetet. Szövegtagolására is érdemes odafigyelni, bekezdésekre, jelenetekre, éles vágásokra és a nyomukban keletkező vagy egyéb okokból képződő hiátusokra. Olyan mondatokra, amelyek megakasztják a tekintetet, pl.: „Átváltozik, aki lépre csal, és akit lépre csalnak, az is.” Vagy: „Szövevényes, morózus dolgok ezek.”
Mottója lehet ez Szvoren tizenhárom történetének: „Szövevényes, morózus dolgok ezek”.
Szvoren Edina: Verseim - Tizenhárom történet, Magvető, Budapest, 2018. 3299 Ft
