Dávid Péter
Mind zuhanunk
Zebegényben áll, a Duna-parton, és úgy tűnik, hogy már csak az elégiák fognak igazan szólni hozzá. „Lent fut a folyó, a vérerekben az évek épp / úgy”. Valami zuhan odafentről, emberi alak, de mintha szárnyakkal… Saját sors nélkül.
Tomaji Attila verseinek beszélője visszanéz, emlékeket keres, valamilyen meghatározható helyet a világban, ősképet, amelyik utat mutat, ha máshová nem, hát lefelé. Rögtön kérdésekkel vonzza be az olvasót a kötet terébe az Adriában, de itt a tengerpart nem kellemes nyaralóhely, hanem olyan tér, ahol a hold égette homlokunk, ahol felsebezte lábunkat a karszt. Visszanézés ez az elmúltba, ahol saját sorsunk jön szembe velünk. Mégsem az öregek nosztalgiás, mesélős visszanézése, nem tudós analizálás, aminek a végén eljutunk valamilyen kifogásolhatatlan tanulsághoz, hanem nagyon is emberi önelemzés, otthonkeresés, válaszok kutatása arra a kérdésre: „mivégre akarod, amit akarsz?”. Nem elégedhet meg az ember a zebegényi kertben üldögélő költők társaságával, a „barbár italok suttogásával”, a verssé formált utazások élményeivel. Nem, „hisz megszületett már, ki eltemet”. A halál, mint biztos viszonyítási pont szerepel az elégiák mögött, kérlelhetetlenül és megmásíthatatlanul mutat valami bizonytalan bizonyosság felé, amikor „üres életem becserélem üres halálra”. Ez szinte kötelezővé teszi az emlékezést, felszólít, hogy rendezze az ember a kapcsolatát az Istennel. Úgy véli: „Csillámló eged vagyok. / Vagyok felszakított vattacsomagod”, valami különös kettősség ő a számára, por, amiből Isten már nem tudja újragyúrni, és valahogy ebbe kellene belenyugodnia, amíg „leszáll a por halálunk keskeny küszöbére”.
A halál kényszeríti, hogy gondolkozzon el a valószínűtlen, de minden időben létezőnél vonzóbb örökkévalóságon. „Kell, hogy […] / A romló hús legalján ott legyen az örökkévalóság / Darabkája” – mondja a Darabka örökkévalóságban, és úgy véli, mégiscsak léteznie kell, ha már egyszer szavunk van a végtelenre. Máshol viszont élesen kimondja: „Nem sikerült. Nem voltunk halhatatlanok”. Vagy ha a halálnak keskeny küszöbéről beszél a legvégén, akkor mégis át lehet lépni valahová? A kérdés nyitva…
A mitikus előkép Daidalosz és Ikarosz. „Mind zuhanunk”, mondja az Elég című vers. Nem egy sors ez, hanem olyan létezés, ami mindenkié, nem egyszerűen „saját”, az archetipikus történetre való utalással lesz igazán közös. Ikarosz a nyolcadikon lakik, a játszótérre lát, ahol a padokon szerelem nélküli ölelésekkel játszott. Labirintusnak látja eddigi életét, „évek, szerelmek mentek, / apa maradt”. Daidalosz pedig továbbra is várja a fiát, emlékezik „a bikafejűek langyos helyén, / az ürülékben, a kiöklendezett csontok között”. A fehér madár, ami ciklust is jelöl a kötetben, ami lehetne akár angyal is vagy a béke galambja, Ikarosszá lényegül át, zuhan megállíthatatlanul. Halál felé vezető romlástörténetté válik minden sors.
Lehet út így hazafelé? Zebegény az otthon vagy a magához rántó anyaföld? Vagy csak a vers, a „szép mostoha”? Mert a papír fehérsége vonz igazán, ott lehet önmaga, még akkor is, ha ez nagyon kevés, hiszen „nincs mód többé magam rímekkel összetartanom”. Pedig a forma működik: remek rímek, vízként hullámzó verssorok, haikuk, de belül rendezetlen személyiség, emlékező, kérdező, bizonytalan én.
A vers teste tehát klasszikus, „nemes költőiség” (ahogy a fülszöveg írja), poétikus, hagyományos szimbólum- és motívumrendszerrel dolgozó líra. Természetes – ha már Zebegény és Duna és Ikarosz és idő –, hogy a víz az a központi motívum, ami gyakran előtör a versekben. Érett, megfontolt, de invenciózus költői hang szól a könyvből, ami nem csak folytatja, de izgalmas csattanóival, kidolgozott poétikai eszközeivel, az egész kötetet összetartó motívumrendszerével újra is gondolja ezt a műfajt.
Zebegényben állunk, a Duna-parton. Elégiák szólnak hozzánk. Valami zuhan odafentről, emberi alak, de mintha szárnyakkal… A mi sorsainkkal.
Tomaji Attila: Saját sors, L’Harmattan Kiadó, 2017. 108 oldal, 1990 Ft
