Petrusák János
Más bolygó - amely a miénk is, meg nem is
Utazni mindenki szeret – mert az utazás felszabadítja a fantáziát. Kitárja a lelket az impulzusoknak. Van, aki viszont karosszékben vagy ágyban fekve szeret utazni, a gondolat határtalan szabadságával, kezében könyvvel. Nekik – nekünk – ajánlom Fabricius Gábor Más bolygó című regényét. A bolygó, ráismerhetünk, a miénk is, ismerős s nagyon más is, mint amit hiszünk.
A könyv azt írja a két oldalnyi bevezető végén: „Nekem is jogom van emberként viselkedni, ahogy mindenkinek. Hogy úgy tegyem tönkre magam, ahogy én akarom!” Nem könnyű olvasás elé nézünk.
Az első fejezetben, az Izzó félhomály címet viselőben egy multi menedzserei körébe csöppenünk, „ízetlen levegőjű” tárgyalóba, gyilkos vitába. A főhős itt vár „kivégzésére”, azaz hogy kirúgják… Amikor ez megtörténik, „gázt ad”, és Nyugatra megy.
A regény az örök keresés regénye. Benne a hős, a jelenbeli negyvenes Wunder, és régi önmaga, a 19 éves Wunder egyaránt Nyugatra vágyódik. S nem csak vágyódik, hanem megy. A negyvenes Jaguárral (a luxusnégykerekűvel), a 19 éves pedig hátizsáknyi májkonzervvel, de megy. Keresni vágyait, keresni önmagát. Az ifjú Wunder mintha sokkalta tudatosabban akarna keresni, hiszen érzi-tudja, előtte az élet. Nemcsak májkonzervet visz, tartaléknak, hanem régi barátot és szerelmet is, hogy együtt fedezzenek fel valami mást. Hiszen a „rendszerváltást” élik meg éppen, amikor fiatalnak és kevésbé fiatalnak „kutya kötelessége” volt remélni. Már az bódító volt számukra, hogy mehetnek – hiszen Wunder apjának-mamájának korosztálya csupán útikönyvekkel, karosszékben utazott. Mégis előjöttek a régi beidegződések, hiszen Hegyeshalomnál a fiataloknak még gyomorgörcsük lett a vámosoktól.
Érdekes az ifjú Wunder „koraérett” szemlélete: „Azt gondolom, hogy titkon, lelke legmélyén mindenki menne; persze nem mindenki elég bátor, vagy már nem fiatal, tart a távolság üveggolyóitól; mert ha nem menne, nem keseregne, hanem vidáman lángosozna, fröccsözgetne, felhőtlenül hörpintené a madártejet anyukájánál hétvégén.” A menők, a kalandorok és a maradók, a nyugodtak, a mindig mindennel elégedettek vagy csak lusták összeütközése ez. Valós és megragadó a „kis magyar mikrokozmosz” leírása: „főtt kolbászt mustárral és cseresznyepaprikával reggel fél hétkor a hentesnél.” Más helyütt meg: „hogy a könyök a legfontosabb testrész, a talp a leghasznosabb, a hosszú nyelv pedig a leginkább célravezető” – írja a szocializmust, az úgynevezett emberarcút bemutatva. De hát változott itt – és máshol? – valami?
Édesanyja álmot látott, Nyugatra ment, s ezért is követte őt 19 évesen a fia. És követte negyvenesként újból, talán nem is a saját, hanem anyja álmát. Hogy valósuljon meg a megálmodott Nyugat. A rendszerváltozáskor történő utazás nem túl jól sikerül, elsősorban a pénztelenség okán. Ehhez képest, évtizedekkel később a negyvenes főhős egészen másként utazhat. Luxusjárművel, alig lelassítva a határnál. Látszólag szabadon. Látszólag gazdagon – mennyit is ér egy XJ Jaguár, még ha zöld is? – oldalán egy szép nővel…
Csakhogy: mindez üresség. Üres, palackzöld autóba zárt látszat. A hölgyet maga mellett a negyvenes férfi nem akarja megismerni, ahogyan a világot sem igazán. Fél, hogy a világban önmagából mit azonosít. Mondjuk ki a könyv sorait olvasva a főhős helyett: ő egy ellenszenves, egoista dög, aki csak az élvezeteknek, csak a mának él. Vagyis élne, mert még erre sem képes igazán. Még igazán sajnáltatni sem tudja önmagát. El kell vagy kellene ismernie, hogy pillanatember: felragyogott, tündökölt, irigyelték, nyalták, kiszolgálták. Ő meg elment, világgá, hogy visszagondoljon önmagára. Vissza kell gondolnia, mert tizenévesen – nem csupán naivsága okán – jobb ember volt.
Számomra az ötlet megragadó – még ha nem is egyedülálló a világirodalomban. Fabricius Gábornak, a marketingszakembernek, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanárának, kisfilmek díjazott rendezőjének szépirodalmi kísérlete. Nem is a visszatekintésekkel, visszagondolásokkal és újrajátszásokkal, hanem sokkal inkább a két idősík egymásba olvasztásával ragad meg. Ez a kettősség, amelyet bármelyikünk átérezhet, aki most negyvenes. Az ifjúkori naivitást, a mindent akarást, aztán a megérkezést, de a visszatekintés igényét is: minek is értük ezt el? Ezek akartunk mi lenni? Ilyen életről álmodtunk?
Nem baj, hogy a történet sokban Jack Kerouac „klasszikus” Úton című művére hajaz, a „keressük önmagunk, de sehol se találjuk, amit akarunk” érzésre. Sőt, hogy magyar szemmel írja mindezt, az számomra dicsérendővé teszi Fabricius Gábor munkáját. Elgondolkodtató viszont, hogy főhősének úgy tizenévesen, mint negyvenesen milyen negatív a magyarságról alkotott véleménye, holott ezen a nyelven íródott a mű, olvasója ezen a nyelven dolgozza fel. Míg az ifjonc, a „keleti blokkból” éppen hogy kiszabaduló Wunder és barátai szégyellik, sőt gyűlölik azt magukban, hogy magyarok, a negyvenes, érett férfinak, aki végigutazza Németországot, nem kellene így éreznie. Egy igazán érett személyiségnek fel kellene ismernie, hogy milyen nagy, világrendítő problémák merültek fel a világon, s benne az Unióban. Észre kellene venni a változásokat, de ő mindent csupán a magyarságalapra redukál. Ezért a regény már csak vitaindító olvasmányként is érdekes. A világról, a bolygóról, amely a miénk, meg nem is…
Fabricius Gábor: Más bolygó, Európa Könyvkiadó, 2016., 3990 Ft
