Mazán Nikolett
Hétköznapi
Vajon hányszor lehetünk részesei valaki életének anélkül, hogy egyáltalán tudatában lennénk ennek? A számlabefizetés, a nagybevásárlás, a mindennapi teendők elvégzése során vagy akár tömegközlekedési eszközökön eltöltött negyedórák alatt is számtalanszor találkozunk új, addig ismeretlen arcokkal, pillanatokra talán még valamiféle kapcsolatba is kerülünk néhányukkal, nyilvánuljon az meg egy közös pillantásban vagy egy véletlen érintésben, de ez a pár másodperc már egy órával később is szinte automatikusan a feledés homályába vész. A rohanás elfeledteti az emberrel az akkor érdektelennek tűnő, másokkal, főleg idegenekkel kapcsolatos apróságokat, hiszen a XXI. században az időhiány leküzdése valahogy mindig jelentőségteljesebb feladat a részletek megfigyelésénél – főleg, ha azok látszólag semmitmondóak, és nem jelentenek tanulmányozásra érdemes szenzációt.
Tóth Krisztina azonban nemcsak megfigyeli az olyan részleteket, amelyek fölött legtöbben rápillantás nélkül elsiklunk, hanem novella formájában meg is írja őket, ezzel bizonyítva: a szépirodalom nem mindig igényli, hogy „nagy” dolgokról szóljon, sőt. Legújabb, Párducpompa című kötetében olyan történetek szerepelnek, amelyek egytől egyig híján vannak a világmegváltó eszméknek vagy az emberiséget megmentő hősöknek, mégsem érezhetnénk karaktereit, illetve az általuk megélt szituációkat ennél közelebb magunkhoz. A megszólaló emberek akár mi magunk is lehetnénk, az ő mindennapjaikat ugyanolyan mélypontok, bonyodalmak, hétköznapi tragédiák és pici, örömteli pillanatok övezik, mint sajátjainkat, a rövidprózák azonban azon a ponton túl is elénk vetítik az események alakulását, amikor mi rendszerint befejezzük a bámészkodást, leszállunk a buszról, kirobogunk a boltból, és továbbhaladunk, elvégezni a még ránk váró teendők tömkelegét. Ezért tűnhet úgy, hogy gyakran ismerős az alaptörténet, hiszen a fővárosban például mindennapi „látványosság” egy hajléktalan, mégis újdonságnak számít, amikor egyikük egy rég divatjamúlt bizsut próbál rásózni a járókelők valamelyikére, majd – a siker elmaradtával – élete legutóbbi néhány évéről kezd mesélni. Így válik az olvasó igazán részesévé az olyan helyzeteknek, amelyekről korábban azt gondolhatta, ismeri őket.
Ami a témákat illeti, Tóth Krisztina a lehető legaktuálisabbak közül szemezgetett: mélyszegénység, szülők elől eltitkolt nemi identitás, migránshelyzet, kislányát a rokonoknál hagyó, „külföldre” költözött anya története, rasszizmus – de egyiket sem úgy, ahogy manapság a csapból is folyni látjuk és halljuk. A karakterek hozzáállása a felmerülő kérdésekhez pedig sokszor általánosságban a magyarok véleményét is megfelelően tükrözi, hiszen ők mind-mind hozzánk hasonló-látásmódú emberek Budapesten és vidéken, akiknek ráadásul nem is mindig van szükségük külföldire, hogy kifejezzék a nemzetünkre sajnos gyakran jellemző rosszindulatot – néha elég egy a megállóba nem időben érkező fiatal lány, valamint egy rosszmájú villamosvezető, és kiderül, egymásnak is ugyanúgy farkasai vagyunk, mint a könyvben nem egyszer megemlített bevándorlóknak vagy épp a szomszéd portán nyaraló holland családnak.
A történetek terjedelme alapvetően rövid, de gyakran találunk köztük igazán sűrű és tömény darabot is, amelyek a „kicsi a bors, de erős” elvén képesek becsületesen földhöz vágni az embert – az ehhez hasonlók után minimális szünet indokolt az olvasottak megfelelő feldolgozása érdekében, azok számára legalábbis mindenképp, akik szeretik teljesen beleélni magukat a leírt eseményekbe.
Tóth Krisztina ötven története, illetve a bennük foglalt ötven különböző élethelyzet között semmiféle kapcsolódási pont nincsen, leszámítva azt, hogy rólunk szólnak. A mai Magyarországon élők mindennapjairól tükröznek vissza egy képet, amelyet csak azok láthatnak, akik egyszer félreteszik a folyamatos rohanást, a közönyt, és képesek huszonöt lépcsőfokkal mélyebbre nézni a megszokottnál.
A Párducpompa ehhez ideális eszköz. Mert a nyelv igenis hatalom.
Tóth Krisztina: Párducpompa, Magvető Kiadó, 2017. 3299 Ft.
