Bene Zoltán
Egy körte árnyékát vető alma
Az utóbbi időben többször belefutottam abba az − egyszer méltatlankodó, másszor lesajnáló, olykor pökhendi hangon föltett − kérdésbe, miszerint: vajon miként hasonlítható össze az alma a körtével? Többnyire olyan vitát zártak le így vérmesen otromba vagy éppen nagyon is finomkodva affektáló férfiak (mindig férfiak, különös!), aminek már nem volt hová kifutnia, s a kérdező azt próbálta bizonyítani ezzel a mondattal, hogy a polémia az addigi pályát is fölöslegesen járta be, hiszen a két álláspont, amelyből a vitázók kiindultak, eleve oly messzire állt egymástól, hogy értelme sincs összefüggéseket vagy éppen különbözőségeket keresgélni közöttük. – Először ez jutott eszembe, amikor Deák Csillag festményét néztem Deák Csillag kötetének borítóján. A festményen, ezáltal a könyvborítón, körte formájú árnyékot vet egy alma. A különös jelenség alatt a cím: Kötött pálya. A kettő között pedig oly izgalmas ellentét feszül, hogy az ember óhatatlanul kíváncsivá lesz: mit rejthet magában ez a könyv? Miféle az a kötött pálya, amely mellett körteárnyékú almák teremnek?
Nem akarom lelőni a poént, mégsem titkolhatom el, hogy a kötet − többek között – magában rejti a választ a föntebb idézett, eredetileg retorikainak szánt kérdésre. Az alma és a körte könnyedén összevethető. Sőt. Össze is kell vetni őket. A részletekben lehet hiba (állítólag még az ördög is azokban búvik meg), az egész azonban hibátlan. A leibnizi értelemben. És nem abban, ahogy Voltaire értelmezte Leibnizet. Azaz: ez a világ az összes lehetséges világok legjobbika, végtére is Isten éppen azért hozta létre pontosan ezt a világot és pontosan így, ahogyan van, mert ez a legkiválóbb minden világ közül, amelyeket létrehozhatott volna. Távolról sem arról van tehát szó, amit Monsieur Voltaire gondol Leibnizről, és jót élcelődik rajta (egyébiránt kiváló) Candide-jában, vagyis, hogy a német kolléga azt állítaná, a világunk tökéletes, csupán arról, hogy az összes eshetőséget figyelembe véve még mindig ez a legjobb. Olyasmi ez, mint amikor általános iskola hatodik osztályában Peti cimborámmal technika órán megettük az iskola mezőgazdasági gyakorlókertjében termett gránátalmát. Az egyetlent, ami az előző és (később kiviláglott:) az utána következő években termett. Választhattunk: vagy nem esszük meg, és akkor vélhetően sosem derítjük ki, milyen ízű a gránátalma (1984-et írtak, banánhoz is csak ritkán jutottunk, nemhogy még annál is egzotikusabb csemegéhez), netán leküzdjük a gránátalma iránt ébredt vágyunkat, és elhitetjük magunkkal, hogy föl sem merült bennünk semmiféle tiltott vágyakozás, vagy megesszük azt a nyomorult termést, és megtudjuk, milyen az íze, aztán legföljebb letagadjuk, hogy mi voltunk a torkosok, és az egész osztályt büntetni fogja érte a tanár; esetleg be is faljuk és be is valljuk, hogy mit (t)ettünk. Mi speciel ezt a legutóbbit választottuk, kaptunk is egy szaktanárit cserébe. Pedig még csak nem is ízlett a gránátalma, csupa mag volt, semmi hús, alig valami íz; köpködtük a magot, és nem értettük, miért olyan nagy dolog ez a nyamvadt gyümölcs. Azonban a számba jöhető lehetőségek közül az adottságokat és a lehetőségeket figyelembe véve máig állítom, hogy a legjobbat választottuk, még ha nem is kerültünk ki belőle egyértelműen pozitívan. Efféle a világ is. A lehetőségeket és az adottságokat figyelembe véve a Jóisten a lehető legjobbat hozta létre. És az ilyen.
Deák Csillag jól tudja, hogy milyen. Kurtanovelláiban a kelet-közép-európai groteszk, a köztes-európai abszurd és a civilizációs határvidék egyaránt jelen van. És ott van a keleti és a nyugati kereszténység mezsgyéjén imbolygó létezés, a félbalkán, a féleurópa. Félember, félállat. Lehetne tragikus is akár, mégsem az. Mert bár kötött, mert jóllehet úgy tűnik, mintha végletesen determinált lenne, végül mindig kiderül, hogy csak amúgy balkániasan az − kijátszható. És Deák Csillag (ki)játssza. Humorral, hajszálpontos, pár szavas leírásokkal, élettapasztalattal és -bölcsességgel, néha lírával, néha realizmussal, néha a kettő elegyével, máskor a valóságfölöttibe hajló hétköznapisággal, mikor mivel. Mindig azzal, amire szükség van az adott helyen, az adott történetben, az adott hangulatban. És mindig izgalmasan. Amiképpen egy körte árnyékát vető alma izgalmas: nem harsányan, nem tolakodóan, inkább tapintatosan, elegánsan, hogy ne mondjam: intellektuálisan.
Mert a Kötött pálya egy intellektuális könyv. Mindenesetre akár annak is nevezhetném. Visszafogott, nem rámenős, nem erőszakos, nem harsány. Nem szúrja ki a szemünket meghökkentő igazságokkal, nem erőltet ránk eget rengető tanulságokat, nem tukmál ránk semmit. Bevonni akar, mintegy beavatni. Ahhoz, hogy igazán magunkévá tegyük, be kell lépnünk a játékába, föl kell vennünk a ritmusát, rá kell hangolódnunk a gondolkodásmódjára, a világ sajátos nézetére és a sajátos világnézetére. És el kell fogadnunk a játékszabályait. Minden látszat ellenére ugyanis ő diktál, ő vezet, ő osztja a lapokat. Nem csal, nem ámít. Néhol elvarázsol, máshol elkábít, helyenként elcsábít, imitt-amott elképeszt, s időnként ráébreszt. De soha nem vezet félre, mindig tisztességes, mindig hiteles. A jó próza nem is lehet egyéb, csakis hiteles. Márpedig Deák Csillag prózája jó, érdekes és érdemes próza. Talán leginkább azért, mert az igazat mondja, nem csak a valódit. És valójában az alma igenis összehasonlítható a körtével. És vethet körte formájú árnyékot.
Deák Csillag: Kötött pálya. Parnasszus könyvek, Budapest, 2015. 1890 Ft
