Limpár Ildikó
A Semmi ágán ül szívem
Sokan mondják, hogy korunk Legyek ura regénye Suzanne Collins nagy sikerű trilógiája, Az éhezők viadala regénysorozat – látjuk, ahogy gyerekek kerülnek a „civilizációtól” leválasztott vadonba, ahol egyetlen szabály érvényesül: a túlélésért bármi megengedett. És látjuk a gyerekeket megvadulni, ölni, a jutalom reményében feladni gyermeki ártatlanságukat és a reményt, mi pedig bólogatunk: igen, tiszta Legyek ura. És itt van Janne Taller Semmi című regénye, ami látszólag végig a civilizáció megnyugtató keretein belül játszódik, ami az erőszakszintet illeti: szinte „semmi” egy Battle Royale-hoz vagy Az éhezők viadalához képest – mégis, azt mondom, ez korunk Legyek ura regénye. Mert a Semmi sokkal inkább szól arról, ami Goldingot foglalkoztatta, mint arról, amit Takami Koshun vagy Suzanne Collins állított a könyveik középpontjába, és azért olyan sokkoló, mert nem kell egy disztopikus világot felépíteni ahhoz, hogy elképzelhetőnek tűnjön a cselekménye.
Míg a fent említett, disztópiákba helyezett történetek alapja, hogy a politikai rezsim formál gyilkosokat gyerekekből, tehát egy nagyon erős külső kényszer hatására következik be a szinte elkerülhetetlennek tűnő változás, Golding és Teller regényeiben a gyerekek maguk hozzák létre a szabályokat, maguk formálják több-kevesebb konfrontációval azt a közösséget, amely hihetetlen mélységekbe húzza őket. Egy osztálynyi gyerek elbizonytalanodik abban, hogy mi is az élet értelme; aztán az élet értelmét bizonyítani képes relikviákat kezd gyűjteni egy elhagyatott pajtában, és közben rájön arra, hogy az biztosan értékes, ami fáj – így elkezd egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat okozni a társának. Ez beindít egy megállíthatatlan bosszú-folyamatot, melynek tragikus végkifejlete megjósolható, és amely – jó esetben – egy életre szóló tanulsággal szolgál mindazoknak, akik az élet értelmét keresve szép folyamatosan feladták magukból azt, ami meghatározta önmagukat, így értelmet adott az életüknek.
A Semmi egy abszolút civilizált világ története és terméke, civilizációs biztonsági hálója mégis szinte nem létezőnek bizonyul, és így ijesztőbbé válik mindaz, ami történik benne, mint a lakatlan sziget vagy megközelíthetetlen aréna helyszíneire száműzött vérfürdők. Mert ha hiszünk a civilizációs biztonsági hálóban, akkor hisszük, hogy semmi ilyesmi nem fordulhat elő. Vannak a gyerekeknek szüleik, tanáraik, ismerőseik, az nem lehetséges, hogy egy teljes osztály ennyire elszigetelődjön a társadalomtól, mikor abban létezik. Márpedig az egész tragédiasorozat lényegében abból eredeztethető, hogy nem volt, aki beszéljen a gyerekekkel a problémáról – mert senki nem észlelte, hogy van egy hatalmas, gigantikus méretű, egy egész pajtát – azaz elszigetelt világot – betöltő probléma, melynek tetején a levágott kutyafej sajnos nagyon precízen idézi meg Golding disznófejét. Szeretnénk azt hinni, hogy ez is disztópia, egy science fiction mű, amelyben lehetségessé válik a lehetetlen, de megborzongunk, mert pontosan tudjuk, hogy bár valószerűtlen a leírt eseménysorozat, a jelenség, amit megpiszkál rajta keresztül, nagyon is valós.
A lányom azt mondta, érthetetlen, hogy nem ilyen regényeket kell olvasniuk a suliban, hanem olyanokat, amelyeket úgysem olvas el senki, és amelyeknek semmi közük a mostani életükhöz – erről bezzeg lehetne beszélni, és ráadásul jó rövid, még tán azok is elolvasnák, akik amúgy szinte semmit. Egyet kell értenem. Tudjuk, hogy van, ahol betiltották, és meg is értem, miért – de sajnos a betiltás pontosan az a fajta homokba-dugom-a-fejem reakció, ami a regényben lehetővé tette, hogy a gyerekek önkéntes alapon tönkretegyék saját életüket. Nem elhallgatni kell ezt a regényt, hanem beszélni róla, hogy soha ne fordulhasson elő ilyesmi a mi gyerekeinkkel. Ezért nagyon örültem, hogy olyan kiadást olvashattam, amelyben volt két rövid esszé is a regényről, ráadásul abból az első – Bárány Tiboré – tökéletesen alkalmas arra, hogy segítsen a regény megértésében, megemésztésében akár tanár, akár olvasó kamaszok számára.
Janne Teller: Semmi, Scolar Kiadó, 2017., 2495 Ft
