Hajós Eszter
Décsy Eszter
Impresszionista próza (vagy prózai líra?)
Hajós Eszter: Bejárati égbolt
A Könyvhétre jelent meg Hajós Eszter Bejárati égbolt című első kötete, ám a hivatalos bemutató októberre tolódott. A kötetet azonban sikerült még a nyári FISZ-táborban beszereznem, bele is kezdtem azonnal.
Hajós Eszter néhány írását már a tavalyi FISZ-táborból és a FISZ prózaműhelyeiről is ismertem, így pontosan tudtam, mire számíthatok. Ritmikus mondatfolyamok, elvont képek, szimbólumok hömpölygése és nehezen megfogható gondolatiság, ami magával ragadja az olvasót és hallgatót. Ám a kötettel nagyon lassan, nehezen haladtam. Egyszerre egy, mint egy verseskötetnél. Csakhogy, ellentétben a néhány tízoldalnyi verseskötetekkel, a Bejárati égbolt 296 oldal.
Az első dolog, amire rájöttem, hogy a szövegekhez rengeteget tesz hozzá a szerző kissé hadarós, recitatív olvasásmódja. Valahogy ő sokkal jobban érzi és kifejezi a hangsúlyokat, ritmusokat, mint amikor magamban olvasom a saját tempómmal a szövegeket. Ez, persze, a szövegek értékéből semmit nem von le, pusztán arról van szó, hogy élőben, a szerző előadásában hozzájuk tesz némi pluszt. Így, ennyi szöveg egyben talán túl sűrű és sok is volt, lehet, hogy érdemesebb lett volna egy karcsúbb kötetet összeállítani. Nagyon érdekesnek találtam egyébként, hogy a kötet végén többféle tartalomjegyzék van. Én még nem találkoztam ilyennel. A klasszikus oldalszám alapján rendezett jegyzék mellett van kronológiai, tematikus, alkotás helye szerinti, ciklus-tér és ciklus-idő szerinti is.
A másik, amin sokat gondolkoztam, és műhelyen is többször szóba került, hogy vajon mik is ezek a szövegek. Szabadversnek, lírának nem mondanám őket, ahhoz túl prózaiak, túl hosszúak. Prózának viszont túl líraiak, sűrű nyelvezetűek és sokszor absztraktak. Valahol a kettő közé, egy teljesen egyedi és speciális halmazba lehetne beilleszteni Hajós Eszter szövegvilágát. Olvasva a szövegeket az az érzés alakult ki bennem, hogy van egy tuti recept, amire ráilleszti az újabb és újabb képeket. Általában nehéz megmondani, mi történik, van-e egyáltalán történet az egyes szövegekben, mert inkább hangulatok vannak (ha izmust keresnék rá, elsőre az impresszionizmus és a kubizmus ugrana be), amelyekre a szerző szó- és gondolatjátékokkal, -láncokkal erősít rá. Olyan (sokszor laza) logikai kapcsolatokkal dolgozik, mint egy-egy elvontabb Lovasi-dalszöveg, ami gyakran egészen lenyűgöző vagy elgondolkodtató. Nagyon tetszett pl. ez: „a padláson felejtették a napórát a sötétben: nem lesz így idő.”
Ezekből a szó- és gondolatjátékokból indulnak ki a bekezdések, és általában ezeket szépen végig is vonultatja, egymásra építve a gondolat változatait. Ezek a bekezdések pedig szigorúan szabályosak és ritmusosak. Előfordul, bár ritkán, hogy kicsit túl is vannak húzva: „lehúzza a sírás. benne fekszik a sírásban. megásta a maga sírását.” Ezt egy kicsit erőszakoltnak érzem, ugyanakkor érdekes is a gondolattársítás. A központozás és a kis- és nagybetűk használata is tudatos játék szerint működik, sokszor a szöveg része. Gyakoriak a különös szóalkotások, mint a „térképeslap”, ezek többnyire találóak. Szintén gyakran előforduló és visszatérő elem a Nap, a Hold, az anya, a könnyek, vagy pl. a kőevés is. Ezek igen érdekes tudatalatti világról árulkodnak, egy pszichoanalízist is megérne a dolog, de mielőtt túlelemezném a kötetet, inkább azt javaslom, mindenki olvasson bele, és adja át magát annak a lenyűgözően mély és varázslatos képi és gondolati világnak, amit a Bejárati égbolt tartogat.
Hajós Eszter: Bejárati égbolt. Napkút Kiadó, 2017.
