Artzt Tímea
Toposzforgás A kilternani őszben
Ármos Lóránd: A kilternani ősz
Ármos Lóránd versciklusait olvasni olyan, mintha a természetben sétálnánk. Nem történik semmi drámai, csak a lélek rezdülései, amelyek az évszakok letisztult lépéseihez igazodnak. A kötetcím valami távoli bemutatását helyezi kilátásba, de ez csak érintőlegesen valósul meg. Kilternan helyett Dublin és Nagykároly a háttér, egy-két versnyi ősz, és sokkal több nyár és tél. Legfőbb témája a távolodás és a közeledés, a félelmekkel teli szabadságkeresés, amely most éppen Írországba vezet.
A kötet legjobb darabja, a központozás nélküli Semmi az, amely tele van paradox képekkel: „mint ki szégyenét viszi eltemetni hangtalan / lopódzik az esten át semmi az de lába van / ruhába rejti el mit csitít amerre jár / semmi az de súlya van csapkod is de nem madár”. Ebben a rejtvényszerű nyitóversben, mintha egy mitológiai alak vinné a maga hibrid érzéseit, lopná a fájdalmát, a félelmét, a sebzettségét és a hazaszeretetét, na meg persze a bűntudatát.
Mindössze annyi érzékelhető, hogy valaminek a lezárása készíti elő az utazást: „Egy kiáltás hidakat emelne, / de utánad senki nem kiált. / Így tűnsz el. Az utolsó kép rólad: / az alkonyatban mész a réten át.” (Nyár lesz) Egyszerű, letisztult versbeszéd, mely könnyed hatást kelt. A tovatűnő félelem és a bennünk repdeső magány képei mégis vissza-visszatérnek: „Indul az ándusz, nem remegek, nem félek, / csak szétszakadok, úgy csapkod bennem a lélek”. (Elölről) A kötetben jól ismert toposzok bukkannak felszínre: út, utazás, erdő; tenger, szél és hegytető; a külsőségek buboréka, szerepek és színház; a híd, a nap- és évszakmetaforák; a szabadság különböző alakokban, de mindannyian kissé módosultan.
Az első ciklus – a Sirály – címadó versének lírai énje egyidős az Isteni színjáték hősével: „Úgy úszom harmincöt éve már –, / mint edzésben lévő hajótörött: a végtelenített, lassú tempót / álmodás és eszmélés között.” Magabiztosan tempóz, bár nem látja a partot, nem töpreng a jövőn vagy a múlton, a karcsapások állandóságára koncentrál; majd perspektívát vált: „Onnan fentről – míg elszáll fölöttem – mindez talán egésznek tűnik, / s visszamenőleg is kirajzolja / egy teljes élet körvonalait”; végül a sirály nézőpontjának hiánya, mintha őt is felszámolná: „Közel úszom a látóhatárhoz, / egy pillanat, és végleg eltűnök.”
Személyesség és a tárgyilagosság finom egyensúlyban jelenik meg Ármos Lóránd alanyi költészetében. Beszél a magunkra erőltetett szerepekről: „Fújsz egy fényes buborékvilágot / magad köré. Fújod, s azt reméled, / hogy aki rád néz, elgyengül a fénytől. / S a fújással telnek el az évek” (Az a fújás), illetve egy párkapcsolat tárgyiasított kereteinek lebontásáról (Eljön az a nap). Szétpattannak a buborékok, üressé válik a színpad, s az idő kútja helyett, a szabadság és az emlékezés kútjához járunk vissza, sőt azon is túl: „Nem apad el annak vize, / amíg isszuk legyen bármi. / Nyomodat láttam a sárban: te is szoktál visszajárni.” (Nem tiltja azt) A lét-, illetve az életszakaszt összegző vers, Az újrakezdés romantikája után átlépünk a II. ciklusba.
A kilternani ősz a karácsonyi készülődések versével nyílik (December), hiszen a magyar külföldön is csak nosztalgiázik, a második vers pedig már Radnóti Nem tudhatom… című versének átiratához vezet. Szép hexameterei Harmincöttel haladnak „a dublini szingli ma sejteni kezdi: / ez van, helyzete nem fog megváltozni magától. / Nézi barátai hírfolyamában az otthoni tájat, / elméláz ezeregyedjére, hogy ő mit csinál itt.”
Önironikus, érzékeny, önreflexiív líra bontakozik ki, a lírai én külföldön is inkább csak befelé figyel. A Hat húsz kezdetű vers híres dublini helyszínei, a Liffey folyón átívelő Grattan híd és a Grafton Street csupán csak nevek, nem idézik fel az ír nagyváros sajátos ízeit, hangulatát. Az, amiről a lírai én a Nadin dalokat és a Zs. van című szövegeiben beszél, csupán számára fontosak, céljuk az emlékőrzés.
A dantei erdő és az út toposza az Olyan üres című versben telítődik újra, az olvasó is új lendületet nyer, mert a szerző a metafizikus tartalmak határáig emelkedik: „Emelkedő. Balról a hegy, / jobbra kilátni az égre. / Kis ér folyik át az úton, / be az erdő sűrűjébe.” Egyszerű és plasztikus kép földrajzi helytől függetlenül, sűrűsödő mégis leheletfinom befejezéssel: „Ha baj volt, a hegyre mentem. / Álltam a magasság előtt. / Olyan üres szél fújt ott fenn: / alig kaptam levegőt.”
A III. ciklus retrospektív emlékidézése, Az emlékeid pelyhes dunnák metaforikus címet viseli. A tyúkól mögött disznóvágást gyanítunk, ám a gőzölgő bendő helyett egy motor feltárása történik. Beavatási rítussá válhatna mindkettő, amin ez a gyermek könnyen továbblép, mert figyelme másfelé fordul. Körhintaként forog az emlékképeket vetítő mozigép, mely a teremtést és az élet ciklikus szemléletet is felidézi. (A gép forog) A lírai én végül hazatér, Nagykárolyba, ám az óramutatók kattogása az üres állomás óráján, jelzik megújuló nyugtalanságát, s a szabad vers lüktető zeneisége újra „táncba citálja.” (Hallgat a károlyi állomás)
Rögzítésre kerülnek idillikus pillanatok is, ám a kötetet záró keretvers, újra a futásra helyezi a hangsúlyt: „Döngicsél egy zöld bogár. Átesek a bokrokon, / futok gyerekként haza, merre fussak, nem tudom, / két csapás a réten át, nem tudom követni már (…) / Szaladok haza, innen már nem találkozom senkivel, / az egyik mindig üres, a másikon félni kell”. (Döngicsél egy zöld bogár) Az egyik út – a jól ismert toposz – már csak a múltidézés során járható be; a másik, a félelmetesebb, a földrajzi térben; de mindkettőn a lélek utazik.
A kilternani ősz kevéssé egzotikus kötet, és kevéssé szól az őszről, s nem ragadja meg a külvilág rajzát sem, mégis kedves kísérőtárs lehet egy nyárvégi utazás során, szemlélődésre késztet, az életút ívének és esetlegességének elfogadására. Keletkezhetnének benne markánsabb emléknyomok, hogy az őszi eső ne mossa el hatásukat, mindenesetre figyelemre méltó, letisztult, zeneiségében megkapó versnyelv jellemzi, mely vagy az élményanyag mélyülése vagy a metafizika irányába mozdulhat el.
Ármos Lóránd: A kilternani ősz, Fiatal Írok Szövetsége, Bp., 2016. 46.o.
