Décsy Eszter
Éhen maradva
Szerényi Szabolcs: Éhség
A FISZ prózaműhelye az egyik legjobb dolog, ami kezdő írókkal történhet, a másik meg a visegrádi tábor minden júliusban. Innen ismerem Szerényi Szabolcsot is, dolgoztunk is együtt szövegein, és bármennyire is szétszedtük, a kritikákat mindig hálásan fogadta, és kitartóan írt tovább, újra és újra. Igazi írói alázattal, ami már fél siker az induláshoz. Idén a Könyvhétre végül meg is jelent első kötete, az Éhség.
A vékony kis kötet tizenhét novellát tartalmaz, amelyeket remek érzékkel fűztek egy csokorba, a kohézió mindnél a témaválasztás; kafkai átváltozások, öncsonkítások és öngyilkosságok az őrület határán, kielégíthetetlen perverz vágyak. Mind-mind egy tőről fakadó történetek. Lehet emlegetni a Taxidermiát és az Amerikai pszichót a novellákat olvasgatva. Érezhetően erős és tudatos koncepció mentén állították össze a kötetet, amely se nem sok, se nem kevés, és így ez becsülendő. De ha kicsit közelebbről vizsgáljuk, veszíteni kezd az erejéből.
A novellákat olvasgatva az első benyomásom az volt, hogy hiányzik az írói stílus. Szerényi korrektül fogalmaz, szikáran, választékosan, nyelvtanilag helyesen, minden a helyén van, alig lehet belekötni, csupán az egyediség, a „hang” hiányzik a szövegekből. Meglepően kevés olyan szókapcsolat vagy kép van a szövegekben, amelyre felszisszentem (mint, mondjuk, olyan ellentmondás, hogy a békésnek lefestett, nyugodtan szendergő oroszlánok fenevadak), és a szavak szintjén is kifejezetten egységes a kötet, de bármelyik novellát olvastam is, úgy éreztem, hogy ezt bárki írhatta, aki konyít a szövegalkotás szabályaihoz.
Az egyediség mellett a téteket hiányoltam nagyon a novellákból. Erős témaválasztások vannak, tényleg lehet Kafkához, Ellishez, Pálfi Györgyhöz hasonlítgatni a történeteket, ám a főszereplők mindegyike kissé súlytalan. Nem érzem igazán a motivációjukat, nem tudom megfogni a megkattanás pillanatát vagy okát, ahogy a tetteiknél sem érzem a súlyt. Erre itt van példának az Attrakció szomszédjaival kibabráló főhőse, aki légylárvákkal rohasztja el a saját testét, hogy a bűzzel kibabráljon a szomszédokkal. A szerző sem a szomszédokat nem festi le különlegesen idegesítőnek, sem a főhős lelki háttere nincs felépítve egy ilyen tett véghezvitelére. Ez utóbbira a Séta is jó példa. Olyan, mintha a szerző nagyobb fába vágta volna a fejszéjét, mint kellett volna, és bár kivág belőle nagy darabokat, a fa mégis állva marad. Erre az érzésemre nemcsak a mögöttes motivációk, feszültségek, súlyok hiánya játszott rá, hanem a lecsapott, túl hirtelen befejezések is. Ide talán a záró Stresszlabda lehet jó példa, ahol a befejezés nemcsak gyors és súlytalan, de ráadásul a novella elején a szerző már lelövi a csattanót.
Meggyőződésem, hogy Szerényi Szabolcs zseniális ötletekkel van megáldva, amihez a kitartása és alázata nagyon jó párosítás, de még sokat kell írnia, hogy a saját hangjára találjon. Korábban, műhelyes és tábori szövegeit ismerve is hasonló érzésem volt, és ha valamit, azt el kell ismernem, azóta sokat fejlődött, de még van hova tovább. Bízom a kitartásában!
Szerényi Szabolcs: Éhség, Fiatal Írók Szövetsége, 2017.
